Néhány napja volt egy sikeres félnapos pecám a Fűzvölgyi-csatornán, ezen felbuzdulva újabb pontyozós-süllőzős horgászatot tervezek. Indulás előtt ránézek a telefonomon az időjárás-jelentésre, a szofisztikált rendszer 10 százaléknyi esélyt ad a következő órában arra, hogy Dunavecse térségében érdemi csapadék keletkezzen. Ez a 10 százalék nyilván nem fog bejönni, irány a vízpart. És ha netán esne is, legfeljebb arra jó majd, hogy elverje a port a futó zápor, szóval nincs miért aggódni.
Az első halak
Az előző pecámon (lásd a linket lejjebb a bejegyzéshez) pontyot is, süllőt is sikerült fogni, ezért ismét ezekre a halakra készülök. Fenekező rablózós botok, feederek, etetőanyag, csali, minden ugyanaz. Talán a csontik kicsit nyűgösebbek a két nappal ezelőtti állapothoz képest. (Nyű-gösebbek, szóviccbűnözés, érted…). Derűs hangulatban érkezem meg a vízpartra, szerencsére a „helyem” megint üres, összerakok ezúttal kezdésnek egy heavy és egy medium feedert, húsz perc alatt minden a helyén, kezdődhet a peca!
Első és második halam – csakúgy, mint utolsó alkalommal – dévér és derekas bodorka. Az ananászos pelletet szeretik továbbra is, úgy tűnik. Közben nézem az eget, az időjárás nem nagyon akar tudomást venni az előrejelzésekről, vastag, sötét fellegek közelednek riasztó ütemben. Csekkolom a telefonomat, továbbra sem jelez csapadékra 10 százaléknyi esélynél többet. Még akkor sem, amikor elkezd cseperegni az eső. Majd zuhogni. Majd ömleni, de nagyon csúnyán. Ennek fele sem tréfa, menekülőre fogom, mentem a partról, ami menthető, szerencsére itt a víz mellett meg tudok állni, két méterre a kocsi, csak a botok meg pár vízálló apróság maradnak az elemek martalékául.
Nyomorúságos kuporgás
Kuksolok a kocsiban, bosszankodom. Egészen lehűlt a levegő, beindítom a motort, próbálok fűteni, de úgy meg semmit nem látok ki, minduntalan bepárásodik az üveg. Nézem a telefonomat, délután 5 óra körül járhat, este 6 óra 15 percre írja az eső végét a zivatarról végre tudomást vevő „előrejelzés”. Pazar! Kezdek aggódni, tavaly már csúnyán bennragadtam ezen a szakaszon a kocsival, nem lenne jó, ha ez megismétlődne. Innivalóm és élelmem sincs túl sok, nincs nagy kedvem korgó gyomorral itt éjszakázni. Nézem közben a népszerű időjós-oldal radarvideóját, konkrétan a fejem felett ücsörög egy zivatarcella, az ország többi részén nagyjából derült az idő. Ezt a pechet.
Botvivős
Ahogy a kocsiban kuksolok, egyszer csak látom, hogy hirtelen derékból hajlik meg a medium botom (véletlenül sem a heavy feeder, persze, amin a nyeletős orsó van…), majd elindulna a víz felé, de szerencsére a bottartón fennakad. Kiugrok a járgányból, elkapom a botot – közben majdnem eltaknyolok a mocsarassá váló vízparton – a hal még a horgon rugózik, de két másodperc alatt sikeresen felakasztja magát valami víz alatti bokorra. Se ki, se be, egy helyben rugdos, de sehogyan nem tudom kiimádkozni a rejtekéről. Egy pillanatra a kontúrját is látom, hármas körüli pikkelyes ponty. Leteszem a botot, belazítom az orsót és visszaülök a kocsiba, nyitott ajtóval – idővel majd megunja az akadót. Elképesztő, de mintegy 30 perccel később a helyzet változatlan, a hal a horgon, az akadó fogja. Be nem megyek a vízbe, az egyszer száz százalék, annyi itt a sulyom, hogy fakírként távoznék este. Megunom, elkezdem erőltetni, persze szakad az előke, a ponty csap egyet és eltűnik.
Morcosság, majd végre némi jutalom
Kezd elegem lenni, zuhog az eső, az értelmes halam elment, ráadásul fenyeget a bennragadás veszélye. Csomagoljak, amíg lehet? Mire ezt végiggondolnám, elkezdenek ritkulni az esőcseppek, majd háromnegyed 6 táján megszűnik a csapadék. Az oxigéndússá váló víz felszínén gyűrűznek a snecik, újra rabol a balin, minden rendben. Újrakezdem a horgászatot, kisvártatva tépi a nyeletőféket a ponty, sajnos, csak egy átlagos másfeles, 36 centis telepített tőponty a tettes. A medium feedert sorra cincálják a kisebb, tenyeres karikák és bodorkák, egész jó peca kezd kerekedni ebből.
Leszáll az este
Az utolsó alkalommal nem nagyon volt érdemi ragadozó-mozgás este fél 9-ig, így most nem erőltetem a korai rablózást. Még világosban összefogdosok hat snecit és egy kicsit nagyobb vörösszárnyút, este 10-ig tervezek maradni, addig ez valószínűleg elég lesz (ha nem, az már nagyon jó…). Fél 9-kor már bent mind a két fenekező cucc, fűzött küsszel csalizva.
(Egyszer majd ezt is leírom részletesebben, nekem az vált be, ha az elpusztult snecit a faroknyélben átszúrom a horoggal, majd átfűzöm a testén a kampót, és a feje előtt visszavezetem, úgy, hogy a horog öble és a szakáll a farok felé mutasson – de majd lefotózom).
Már kilenc óra is elmúlik, mire óvatos, de határozott kapást észlelek a jobb oldali botomon. Pár másodperc múlva megindul, betörlök neki a fenekezővel, ez bizony valami jobb hal lesz (értsd: nem törpe- vagy kisharcsa). És valóban, szép süllőt merítek egy percen belül, mélyre nyelt, de a süllőt amúgy is el szoktam vinni, lévén gyakorlatilag az egyetlen hal, amelyet meg tudok enni. Gyors „mázsálás”, 1 kiló 10 deka a derék süllő. „Nem nagy, de szép” – kategória. Letárolom, újracsalizok és már dobom is vissza a végszereléket.
Második fenevad
Időközben teljesen besötétedik, lassan pakolászok, az indulást tervezgetem. Háromnegyed 10 körül – csakúgy, mint utolsó alkalommal – arra leszek figyelmes, hogy valahogy nincs a helyén a kapásjelzőm a jobb oldali boton. Mire észlelem az érdekes jelenséget, már egyértelmű, hogy kapásom van. Játszik vele a hal, majd egyre határozottabban kezdi húzni a karikát. Finoman leemelem a botot a bottartóról, majd amikor a karika már majdnem eléri spiccet, bevágok – egy ordas nagy luftot. Tekerem a zsinórt eszement módon, két-három másodpercbe is beletelik, mire megvan a kontakt, de vagy 5-6 méterrel onnan, ahova bedobtam. Elrohant a csalival a hal, amely ráadásul igen keményen küzd, nem is tudom mire vélni, eltévedt éji balin a vendég netán? De nem, kifejezetten szép süllő a második jelentkező, 1.37 kilójával idei (eddigi) legnagyobb csatornasüllőm (a nem csatornalakó, május végi, túrtői 4.92 kilogrammos példányt egy darabig nehezen fogom überelni, azt hiszem).
Most már elegánsan távozzunk
Két szép süllő és egy átlagponty, igazán jó peca volt ez, de most már próbáljunk meg hazajutni valahogy. Ahogy kikecmergek a kocsival a „fő”-földútra, sajnos, hamar rá kell ébrednek, hogy ez nem lesz olyan egyszerű feladat. Az út felső 4-5 centije tejfölszerűen híg, ide-oda csúszkál szerencsétlen kocsim a trutyiban. Szerencsére eszembe jut apám intelme, miszerint ilyen útviszonyok között egyesben kell menni, nem kell vagánykodni kettessel, mert garantált a bennragadás. Idegtépő tíz perccel, néhány többméteres amplitúdójú kilengéssel és egy borítékolható leendő kocsimosás elkönyvelésével később szabad vagyok, elérem az aszfaltutat.
De így szép ez. Csak a vadvíz!
Csaba
Egyszer elcserélnék egy domis délutánt egy süllös estéért. Igaz, a Balatonon volt alkalmam májusban 3 este is próbalkozni, de csak a kicsik jöttek. Itt felső Szigetközben nem gyakoriak.
Köszi az élményt, örömmel olvastam!
András
Én köszönöm a hozzászólást! 🙂 Balatonban partról nem könnyű, csónakos-vitorlás műfaj inkább… Tihanyban szoktam néha próbálkozni, általában balinig meg harcsáig jutok csak.