(Blogtulajdonosi előszó: Máté barátom szokásos alaposságával folytatja vendégelőadói tevékenységét, ezúttal a torokátum- és „hoplo”-harcsákról lesz szó cikkében).
Az első részben bemutatott Corydoras-harcsákon kívül néha a Megalechis, Hoplosternum nemzetségbe tartozó torokátumokat is páncélosharcsaként emlegetik. A dőlt betűvel szedett latin nevek senkit se riasszanak el, az emiatti sokk okozta fájdalom egyrészt hamar elmúlik, másrészt az esetleges halfaj-tévesztések is elkerülhetők.
(a sorozat első része itt található, ld. következő bekezdést:)
Torokátumok
„Fighting sausages” (magyarán „harcoló virslik/kolbászok”) – olvastam velük kapcsolatban az egyik internetes oldalon. Van is benne valami, egyrészt vaskos, masszív, nem kimondottan kecses, másrészt bizonyos időszakokban valóban nehéz természetű harcsákat tisztelhetünk bennük. A többesszám nem véletlen (itt most nem a virslikre gondolok): a sok évtizede ismert-kedvelt Megalechis thoracata (korábban Hoplosternum thoracatum), avagy egyszerűen csak torokátum mellett újabban (mindössze pár éve) a törpe torokátumként vagy panamai páncélosharcsaként magyarosított, távolabbi rokon Hoplosternum punctatum is szerényen beúszott az akvarista köztudatba. A latin nevekért elnézést kérek, de ha valaki épkézláb (és bővebb) információkhoz kíván jutni a Föld nevű bolygót mind inkább behálózó virtuális térben, akkor elsősorban így érdemes rájuk keresni. (Ez egyébként más halfajok esetén is megszívlelendő, a köznapi –magyar, angol stb. – halnevek megtévesztők lehetnek.)
Ennyi bevezető után lássuk az ismertebb kollégát, az „igazi” torokátumot. Tarka páncélosharcsának, „torónak” is hívják, sőt a rémesen hangzó „torokátó” elnevezést is volt szerencsém elszenvedni, de maradjunk inkább a régi latin fajnévnél (thoracatum), ami csak picit tér el magyar megfelelőjétől. Dél-Amerika az őshazája, és ezzel szinte mindent el is mondtam elterjedéséről, ami nagyon tág területre értendő, Venezuelától egészen Argentínáig (többek közt az Amazonas vízrendszerében is megtalálható, ami önmagában is óriási térség). A legkülönfélébb, alkalomadtán mostohább viszonyokhoz is jól alkalmazkodó, edzett, „golyóálló” halról van szó, az akvarisztikai szarvashibákat (pl. pocsék vízminőséget, zéró hatásfokú szűrést, szemétkajákkal etetést) is elviseli ez a kívül-belül strapabíró jószág. Robusztus virsliteste erős lemezekkel borított, már a mérete (általában 13-15 cm) is tekintélyt parancsoló. Emlékeztet a törpeharcsákra, de azért lényeges eltérések vannak köztük.
Még a vele egy (vagy kissé nagyobb) súlycsoportba tartozó, vérmesebb sügérek sem szoktak gondot jelenteni, többször láttam például malawi/zebrasávos/bíbor/márványsügéres (stb.) akváriumokban szemlátomást ép és egészséges torokátumokat. Remek és impozáns lakója a társas akváriumoknak, kisebb halakkal is összetehető, de amelyik befér amúgy szűk száján, annak nem kegyelmez, bár véleményem szerint sötétben, éjszaka jelenthet nagyobb veszélyt az apróságokra (pl. neonhalakra, guppikra), akkor is inkább a legyengült, rosszul (pl. süllyedve) úszó halakat ragadozhatja le. Az ékfoltos razbóra, platti, ötöves díszmárna, fekete tetra (stb.) méretű és formájú halak már teljes biztonsággal tarthatók vele. A mi lesőharcsánk halevési szintjét sosem éri el, az esetek döntő többségében a Corydorasokhoz hasonlóan békés, turkáló életmódot folytat, apróbb gerincteleneket (pl. férgeket, rovarlárvákat, puhatestűeket) fogyaszt. Ha jól tápláljuk (gyakorlatilag csak a rozsdás vasszöget nem eszi meg, egyébként alapvetően a Corydorasoknál már említett menüt vehetjük figyelembe), még a beszippantható picinységű halakban sem tesz számottevő kárt.
Bár több esetben hallottam/olvastam, hogy jól gyéríti a lemmingek módjára szaporodó guppiállományt, nálam e téren csúfosan leszerepeltek a torokátumok. A különféle szúnyoglárvák, gyűrűsférgek a kedvenceik közé tartoznak, ezekből elképesztő mennyiséget képesek magukba tömni. A nagyobb példányok tubifexen, vörös szúnyoglárván való tartása igencsak apasztja a pénztárcát/folyószámlát (hacsak nem tudjuk ezeket begyűjteni), ezért hamar ráálltam a gilisztákkal történő etetésre, igen jó eredménnyel. Ez megér egy rövid kitérőt, mert sok más (mindenevő vagy húsosabb étrendet kívánó) halnál is beválhat.
Nos, giliszták. Aki pecázik vele, az jól tudja, hogy egyes halakra/időszakokban mágnesként működhet, a sügértől a pontyon át egészen a süllőig bármi elcsábulhat e csalira, nem is beszélve a keszegek népes seregéről. Bármelyik giliszta jó lehet a torokátumoknak, inkább a gyűjtésre fordítható idő/energia, valamint a szedhető „girnyó”-mennyisége lehet a döntő. Némi különbség adódhat az egyes gilisztafajokat illetően azok… khm… ízét/állagát illetően, de nyugi, nem én kóstoltam meg őket, hanem a harcsáimat figyeltem, amikor tálaltam nekik a 2-3 mm-es darabokra szeletelt férgeket. Úgy tapasztaltam, hogy a harmatgiliszta áll az első helyen, arra egyből rámozdulnak. Sajnos, e 20-25 centis „slagok” feldarabolása időrabló, és eltartani sem könnyű a hamar meglöttyedő, elpusztuló, harmatos életerejű gilisztákat a jó meleg panellakásban, pláne dögletes kánikula, forró szárazság idején (mondjuk, akkor gyűjtésük is „mission impossible”). A rózsaszínű-fehéres földigiliszta majdnem olyan jó, kisebb-vékonyabb, ám nehézkes, szaporátlan a gyűjtése, és darabolásakor nem túl gusztusos, ragacsos, fehéres nyálkát ereszt (a harmatgiliszta is, de kisebb mértékben). Nagyobb esőzések idején e két giliszta kénytelen-kelletlen kimászik, és egyszerűen összeszedhetők, de erre ritkán kerül sor. A harmatgiliszta esti/hajnali becserkészése (piros/tompított fényű lámpával), egyenként való kihúzgálása birkatürelmet igényel, de a nyerő helyeken szó szerint kilószámra találhatunk belőlük.
A horgászboltokban „vékony” és vastag” gilisztaként, trágya- vagy komposztgilisztaként árult fajok többé-kevésbé vöröses színűek, megvágva/szúrva sárga levelet eresztenek, trágya- vagy komposzthalmokból ideális esetben gyorsan, könnyen szüretelhetők (akváriumi célra az utóbbi forrás higiénikusabb, de a feldarabolt girnyók átmosása minden esetben ajánlott, ahogy pl. a tubifex esetén is). A Dendrobaena-gilisztafajok nagyjából ide sorolhatók (az ún. giliszta-komposzt előállítása velük történik), és noha kevésbé lelkesen cuppannak rá a torokátumok (is), óvatosan, kisebb mennyiségben adva még így is eltüntetik az egészet. Érdemes már a kis (akár 2-2,5 cm-es) ivadékokat rászoktatni a giliszta-aprítékra, így a későbbiekben zokszó nélkül elfogyasztják, sőt, előre fognak nekünk köszönni.
Hébe-hóba a vízparton kisebb-nagyobb sikerrel talált iszapgilisztákkal is tettem próbát, meg is ették, de összességében nem ajánlom ezeket (a nedves-vizes élőhely miatt nagyobb lehet a halakra esetleg veszélyes kórokozók behurcolásának esélye). Na, ennyit a gilisztákról.
A torokátum tágas akváriumba való. Egy ekkora halhoz (amit lehet egyedül is, de inkább kisebb csapatban tartani) legalább 150-200 literes férőhely illik, de még jobb, ha ennek többszörösébe kerül, főleg, ha termetes lakókkal (pl. vitorláshalakkal, nagyobb pontylazacokkal) szeretnénk társítani. A tágas kecó bőven megszórható nagy faágakkal, jókora, erőteljes, a harcsák (+ esetleges sügér-szobatársak) tuszkolásának-turkálásának jobban ellenálló növényekkel (pl. nagyobb kardfüvekkel, vízikelyhekkel, Anubiasokkal), aljzatként pedig a Corydorasoknál már említett finomabb szemű homok javasolható, lehetőleg nem túl világos színben. Harcsáink elég jól tűrik a kevésbé kedvező (dzsuvás, koszos, szmötyis, szóval tré) vízparamétereket, de hosszabb távon (meg úgy egyáltalán, a haljóléti szempontokat szem előtt tartva) érdemes izmosabb szűrőrendszert kiépíteni – én ezt nagy szivacstáblákkal, házilag barkácsolt, levegő meghajtású cseh emelőkkel oldottam meg (olcsóbb a kivitelezés, valamint kisebb ökológiai lábnyommal jár az üzemeltetés). Ha e harcsák tartására helyezzük a hangsúlyt, akkor a villanyszámlánk alacsony lesz, mert az erős fényt kerüli, és a hőmérsékletre sem túl kényes, 23-25 (± 1-2) °C teljesen jó. Beéri a kemény csapvízzel is, de ha kissé lágyabb, netalán kissé sötétebb-savanyúbb (égertobozkákkal, tölgy-, bükk-, platán- stb. levelekkel tuningolt) vizet adunk neki, ágyunkhoz fogja vinni az újságot-reggelit, és az adóbevallásunkat is megcsinálja. Természetesen, ha ezeket magunk szedjük, csakis tiszta, autóforgalomtól, egyéb szennyező forrástól távol tegyük. Egzotikus (pl. catappa vagy tebang) leveleket is vásárolhatunk (nem túl olcsón), mindenesetre a nagyobbak alá még a kifejlett torokátumok is örömmel bebújnak, a hímek pedig akár fészek-anyagként is felhasználhatják e darabokat, ha sikerül azokat felcipelniük a vízfelszínre.
Fészek?
Igen, habfészek. A gurámikhoz hasonlóan a hím harcsa az aljzatról üggyel-bajjal felhurcolt és/vagy vízfelszínen lévő levelek aljára apró buborékokat fúj, és ha egy vonzó, ikráktól dagadó nőstény meglátogatja, némi huzavona után (előfordul, hogy a hím eleinte elüldözi a párját) rátérnek a táncra. A Corydorasoknál nagyon szexi „T”-pózt ők is felveszik, apró különbség, hogy amíg az előbbieknél a hímek igyekeznek a hozzájuk képest kevésbé lelkesedő nőstény elé kerülni, addig a torokátumoknál pont a nőstény az, „aki” a hím hasúszóihoz nyomulva unszolja urát a „bajusz-becsíptetős” mozdulatra (itt is a hím tölti be a „csipesz” szerepét, ne kérdezzétek, hogy miért alakult ez így). Elég mókás látvány, ahogy a több órás procedúra végén az addigra lelassuló, rezignálttá váló hímet az asszony újra és újra felrázza, hogy abba ne hagyja a műsort. Persze, amint kifogy a nőstényből a több száz ikra, nem lehet maradása, hisz’ a hím végül összeszedi magát, és elkergeti a fészek közeléből. Fajtársait is elüldözi (bár előfordul, hogy egy másik nősténynek sikerül még beférkőznie, és lezavarnak még egy menetet), ahogy a többi halat is, nekimegy a nála nagyobbaknak is. A hímek erőteljes, a nőstényekénél jóval hosszabb, egyedtől is függő mértékben sárgás-narancsossá színeződő melluszony-sugara ilyenkor hatékony fegyverként szuperál, igen keményen oda tudnak csapni az ellenfélnek. Ahogy idősödnek a „bikák”, úgy lesz egyre markánsabb (a végük felé kissé begörbülő, sarlószerű) a sugaruk, nyilván az erősebb-hosszabb uszonyú példányok jobban meg tudják védeni a fészküket. A „tehenek” tömpe, rövid melluszonyaik, vaskosabb testalkatuk lévén könnyen megkülönböztethetők a hímektől, és ha jól tápláljuk őket, akár 1-2 havonta is ikrázhatnak.
Nem mindig hajlandóak azonban ívni. Ha sehogy sem állnak kötélnek, érdemes lehet egy kiadós, 1-2 hetes tubifex/gilisztakúrát követően (annyi férget adva, amennyi csak beléjük fér, de legalábbis minden nap) frissítő, kicsit hűvösebb és/vagy lágyabb vizes cserét végrehajtani 1/4-1/3 arányban, és biztosítani nekik a nyugodt-sötétebb körülményeket, valamint a fészeképítéshez valami alapot. Utóbbira jók a vízfelszínen lebegő műanyag, habszivacs lapok, ételhordós/dobozfedők, esetleg a kiadós, legalább 10-15 cm átmérőjű növénylevelek, de az is megesik, hogy az akvárium fölső, vízszintes oldalmerevítőjére is rátojnak, ha feltöltjük odáig a medencét (sőt, akkor is, ha picivel lejjebb van a felszín – valahogy megoldják az ikraszemek feltapasztását). A kerek, átlátszó, vastag műanyag edényfedők kitűnően beváltak, fölülről nézve jól figyelemmel kísérhető a pici harcsák ikrán belüli fejlődése.
Nagyjából 4-5 napig kucorognak az eleinte sárgás, később barnássá (albínók esetén világos-krémszínűvé) váló, 1,5 mm körüli ikrákban az apróságok. További 2-3 nap kell a szikzacskó felszívódásához, és máris adható nekik a frissen keltetett Artemia, az egyik legjobb indító eleség. Meg lehet próbálni mással is kezdeni (pl. walter-, banánféreggel, porrá tört harcsás tápokkal), de a sórákkal biztosabb a megmaradás. Méretre-küllemre emlékeztetnek a Corydorasok „ebihalaira”, nehéz elhinni, hogy e törékeny semmiségekből keményre páncélozott monstrumok lesznek alig 1-1,5 év elteltével. Bár gyorsan nőnek, az első hetekben kissé érzékenyek. Jó darabig szenvedtem velük. Nem igazán szerették sem a számukra eszkábált, 10-15 literes, szitává lyukasztott műanyag dobozt, sem az 50 literes nevelő akváriumot (akkor sem, ha az eredeti akváriumból szívtam le vizet, és persze szűrtem is, ahogy kell). Volt, hogy kevertem desztillált vízzel, előfordult, hogy néhány égertobozzal is próbáltam kedvezőbbé tenni a körülményeket, de a kicsik továbbra is hullottak, mint a legyek. Az állománynak nem ritkán a fele, háromnegyede nem érte meg az 1 hetes kort. Aztán kipróbáltam a dupla-hálós megoldást (a Corydorasoknál már említettem ezt a „nagy hálóban kis hálós” rendszert), és végre határozottan javult a túlélési arány, jobban is fejlődtek az ivadékok.
Magyarázatként – ahogy a Coryk esetén is – a jobb víz-átjárhatóságot tudnám felhozni, a hálókban heverésző ivadékokat jobban átjárta a víz (a frissen kelt sórákokat is megfogó, igen sűrű szövet sem volt akadály). Ha már elérték az 1,5-2 cm-t (addigra persze szétosztottam őket több háló-bölcsőbe), onnantól fellélegezhettem – igaz, csakhamar a gyorsan gyarapodó, egyre nagyobb és mohóbb harcsák táplálása jelentett fokozódó kihívást. A grindál, szúnyoglárva (stb.) 3-4 cm-es kortól már nem jelentett túlságosan laktató kaját, így átálltam a trágyagilisztás menüre, ez ideig-óráig jó eredményt ad(ott). Ám a jelenleg nálam lévő 20 db 6-7 cm körüli torokátum-ifjonc hetente lazán elfogyaszt 150-200 db vékony gilisztát, tehát nem tréfadolog a kellő mennyiség biztosítása. A következő szint a harmatgiliszták rendszeres begyűjtése lesz, reménykedem, hogy nem lesz túl száraz a nyár/ősz…
Hoplosternum punctatum
Mindezidáig a közönséges torokátumról szaporítottam a szót, látszólag elfeledkezve a kisebb, csupán 7-8 cm-es, ezért törpe torokátumként is számon tartott Hoplosternum punctatum fajról. Hoplo-harcsának becézem, még akkor is, ha a 20-24 cm-re növő H. littorale is e nemzetségbe tartozik. Ennyi „hoplózás” után lássuk, kiféle-miféle ez a fura külsejű harcsa.
Jóval kisebb területen őshonos, gyakorlatilag csak Kolumbiában és Panamában fordul elő (innen a másik magyar neve: panamai páncélosharcsa), és hozzánk is csak a közelmúltban, pár éve került. Az akváriumokban sokkal csekélyebb számban találkozunk vele, és – véleményem szerint – egyelőre várat magára jelentősebb elterjedése, kedveltebbé válása. Amikor a szépséget osztogatták, harcsánk sajnos eléggé hátul maradt a sorban, így meglehetősen szerény, alapjában véve barnás-szürkés színezetű hallá gyúrta az evolúció. A testén, úszósugarakon virító apró, „mák”-pöttyök kicsit érdekesebbé teszik kinézetét (a punctatum fajnév is utal a pettyegetett mintázatra), egyébként testalkatra (is) hasonlít a torokátumhoz. Leginkább a farokúszó formája segít eldönteni a kérdést: a Hopló-harcsáé enyhén villás, míg a torokátumé lekerekített. A bajusz-szálak száma nem (mindkét fajnak jó esetben 4 db), ám azok hossza eltérő: a torokátumoké sokkal messzebbre nyúlik (azonos méretű Hoplo-egyedekhez viszonyítva nagyjából duplájára).
Leopárd-pettyes harcsánk szinte minden téren (legyen az táplálás, szaporodás, igények) megegyezik a torokátummal, nyilván kisebb mivolta révén szűkösebb akváriumban is tartható (alsó határként azért egy legalább 100-120 literes medencét javaslok, ebben egy kisebb, néhány halból álló csapat elfér). Érdekessége, hogy gyakrabban úszkál vízközt, összességében élénkebb-fürgébb, aktívabb. Az ivarok közti különbség nem annyira kifejezett, mint a torokátumoknál, de a szaporodóképessé váló példányokon már elég jól látszik, hogy a hímek melluszonyának első sugara kissé vastagabb-hosszabb, és kiterjedtebb, középen összeérő mell-pajzsuk élénkebb barnás árnyalatú. A melluszonyuk „hónalj”-része is sötétebb, sárgás-barnás (a nőstényeknél ez inkább színtelen, utóbbiak két mell-pajzsa nem ér össze, szabadabban hagyja pocakjukat). Az ikrákkal kellően megtelt, kifejlett nőstények nem csak lényegesen dagibbak, de 0,5-1 cm-rel is nagyobbak lehetnek a karcsúbb hímeknél.
A hímek ugyanúgy habfészket építenek, mint a torokátum-bikák, de persze jóval kisebbet (egy 6-7 cm-es falevélre is képesek fészkelni). Apróbb termetük egyáltalán nem feszélyezi a fészekőrző apákat, a náluk kétszer nagyobb halaknak is bőszen nekirontanak. Ilyenkor kifejezetten morcosak, és két hím Hoplo-harcsa a legkevésbé sem tolerálja egymást, heves csatározásokat folytathatnak (előfordult, hogy el- vagy letörték egymás melluszony-sugarát). Egyszer próbából odatartottam mutatóujjamat az egyik bősz hímhez, jutalmam egy kellemetlen „pofon” lett – szinte csípett, ahogy mellúszójával elképesztő sebességgel megcsapta a bőröm. A lomhább torokátumokkal összevetve a kis Hoplók határozottan komolyabban vették az ikrák védését.
Az ikrák száma kevesebb, a „rendes” torokátum akár 500-700 db-os mennyiségével szemben e faj nőstényei egyszerre csak kb. 150-200 ikrát raknak, ám ezt akár hetente képesek megismételni, rendkívül szaporák. A kelési idő és az ivadékok felnevelése gyakorlatilag mindenben megegyezik a torokátuméval. Fejlődésük nagyon gyors, 6-7 hónapos korukban már ivarérettek.
Viszonylag ritka, érdekes harcsa, több figyelmet érdemelne.
Írta, a képeket rendelkezésre bocsátotta: Ördögh Máté
Vélemény, hozzászólás?