(Blogtulajdonosi előszó: Ördögh Máté barátom már horgász-témában is írt „vendégcikket” a blogomon – most másik közös hobbinkon, az akvarisztikán a sor. Megrögzött afrikai sügeresként én jobbára csak messziről csodálom ezeket a jószágokat, de az biztos, hogy érdekes és kimerítő értekezés következik az alábbiakban, elsőre a páncélosharcsákról. Jó olvasást, böngészést kívánok minden, a blogomat meglátogató akvaristatársnak! S.A.)
A címet olvasva nincs senki (főleg a horgászok között), aki ne tudná, milyen halakról is van szó. Igaz, kis hazánk, sőt Európa sincs túlságosan „elkényeztetve” – a horgászati szempontból szóba jöhető harcsafajok száma meglehetősen szerény. A fél kezünkön épp meg is tudnánk számolni ezeket. Íme: szürke/folyami/leső vagy csak simán harcsa (az egyedüli eredeti lakos), afrikai harcsa (nem fagyálló, rendszerint kockatavi), barna törpeharcsa (már nem jelentős), fekete törpeharcsa (ez annál inkább, egyik legveszedelmesebb „gyom”-halunk), pettyes harcsa (ritkaság, de ugyanúgy észak-amerikai eredetű, mint a két „gnóm”).
Tehát mindössze egy őshonos fajjal büszkélkedhetünk, ami, valljuk be, eléggé igazságtalan az amúgy más halakban (főleg pontyfélékben) bővelkedő Öreg Kontinensen. Bezzeg Afrikában, Amerikában, Ázsiában… főként a meleg égövi területeken se szeri, száma e bajszos (vagy éppen anélküli) jószágoknak, elég csak szemügyre venni valamely díszállat-kereskedés harcsa-kínálatát.
Páncélosharcsák
A magyar név kissé megtévesztő, ugyanis a tudományosan Corydoras nemzetségbe sorolt fajokon túl egészen másokat is „lepáncélosharcsáznak” (róluk majd a 2. részben mesélek). Szóval, a Corydorasok (rövidítésekkel teli korszakunkban gyakorta csak „Coryk”) talán a legnépszerűbb akváriumi harcsáknak számítanak, nem véletlenül. Egyrészt, viszonylag kicsik (rendszerint néhány centisek), ezért kis(ebb) akváriumban is elfér(né)nek. Azért a feltételes mód, mert – lévén rajhalak – nagyobb csapatban kell őket tartanunk, így értelemszerűen helyigényük is megnő.
Másik oka kedveltségüknek talán a mókás, ugyanakkor igen jellegzetes és életmódjuknak megfelelően praktikus küllem: tömzsi, vaskos, páncélzattal felvértezett, laposabb hasú test, alsó szájállás (pici bajusz-szálakkal körülvéve), erőteljes uszonyok (meglepően fürgén, gyorsan képesek eliramodni, ha muszáj). Amennyire tudom, eredeti (Dél-amerikai) hazájukban rendszerint kisebb-nagyobb, gyakran eléggé gyors vízfolyások lakói, ahol jól jön ez az alkat. Akváriumokban szívesen úsznak szembe a szűrő keltette erősebb vízáramlással (ez egyébként szaporodásukhoz is kedvező: a sodrás érte helyekre szívesen rakják ikráikat, ahol azok nyilván oxigénben dúsabb vízben fürödhetnek).
Harmadszor, sokan azért is választják őket, mert – úgy tartják – kiváló aljzat-karbantartók, afféle takarító brigádként járják be keresztbe-kasul az akvárium alját, minden maradékot elfogyasztva, átforgatva az aljzatot.
Nos, itt több hibába is eshetünk. Egyrészt, ha már aljzat, akkor nem mindegy, hogy mekkora szemcseméretű, illetve mennyire (lehetőleg nem) élesek ezek a szemcsék. A mosott folyami homok teljesen jó, ha nem túl durva (ha méretet kellene mondani, kb. 0,5-1-1,5 mm átmérőjű szemekből álljon, nem baj, ha inkább az alsó határértéket közelítjük). A túlságosan finom homok elméletileg a bennük gyökerező vízinövényeknek már nem feltétlenül ideális, a gyakorlatban ez megoldható faágakra-sziklákra rögzíthető („kötözős” néven is említett) növények pl. Anubiasok, Microsorum-páfrányok, Bucephalandrák stb.) telepítésével, és néhány mohacsomóval kiegészítve már szinte tökéletes összkomfortot biztosíthatunk harcsáinknak (némely faj a mohában el is rejti az ikráit).
Pár tő igénytelenebb gyökeres vízinövény (pl. egyes vízikelyhek, valiznériák), esetleg vízfelszíni, lebegő fajok (úszó májmoha, amazonasi békatutaj, tócsagazok stb.) teljesebbé tehetik az összképet, egyébként a Corydorasok nem károsítják a növényeket, esetleg csak a gyengébben legyökeresedett példányokra jelenthetnek veszélyt. (Ha a halak betelepítése előtt várunk legalább 2-3 hetet – ez amúgy is ajánlott -, ez az idő rendszerint elég ahhoz, hogy kellően gyökeret eresszenek a növények.)
A másik hiba, ami miatt rájuk esik a választás, az a rájuk erőltetett „eltakarító” szerep (régies elnevezésük, a „házmesterhal” is erre vezethető), azaz amit a többi hal otthagy, mint kajamaradék, az úgymond, jó lesz nekik. Ez tévedés. Persze, ha az élő tubifex egy része befúrja magát az aljzatba, az pont jól jöhet a malacok módjára turkáló Corydorasoknak, ám az esetek többségében valamiféle olcsóbb lemezes (vagy más mesterséges) táp egyoldalú felkínálásával, túladagolásával nemhogy a harcsáknak, de a többi halnak sem kedvezünk. A minden- és húsevő halak mindegyike megérdemelné, hogy a lehető leggyakrabban kapjanak élő (vagy legalábbis fagyasztott, minőségi) eledelt, és a harcsákra ez különösen igaz, főleg, ha szaporítani is szeretnénk őket. Tehát csak azért, hogy megegyék a morzsákat, ne vegyünk páncélosharcsákat (se)!
Ha már az ételre terelődött a szó, a Corydorasok kifejezetten „férges” ízlésűek. Gyűrűsférgek (tubifex vagy akár apróra darabolt giliszták), szúnyoglárvák (különösen a vörös), televény- és grindálférgek egyaránt mehetnek nekik szinte korlátlan mennyiségben. Némelyikről ugyan azt tartják (egyébként számos halnál jogosan), hogy túl gyakran adva erősen hizlalnak, ám e kis páncélozott tankoknál ez a probléma kevésbé húsbavágó: a szemlátomást kövérre hízott nőstények igenis, míg a „gebére” soványodottak nem fognak szaporodni (és sokáig élni sem).
Ilyen-olyan eleségtablettákat, granulátumokat is lehet nekik adni, de ne csak ez legyen a menü, hetente többször kapjanak a férges-lárvás kosztból. A planáriákat, kisebb puhatestűeket (pl. postakürt- és hólyagcsigákat) is elfogyaszthatják – utóbbiakat érdemes összetörni, örömmel elcsámcsogják. És bár elsősorban „húsos” étrenden élnek, nem vetik meg a különféle (akár növényi alapanyagú, pl. Spirulina algás) tápokat sem. Számos, kifejezetten harcsáknak gyártott táp közül is válogathatunk, ám tapasztalataim szerint nem mindegyik arat osztatlan sikert, kísérletezni kell.
A jól táplált példányok rendszerint előbb vagy utóbb készen fognak állni a szaporodásra. A rég beakvarizált, évtizedek óta tenyésztett fajok (pl. C. paleatus, C. aeneus) spontán módon is leívnak a közös akváriumban, főleg akkor, ha előtte vízcserét hajtottunk végre. Ha pár fokkal hűvösebb a friss víz, az még a nehezebben „gerjedő” egyedeken-fajokon is segíthet (ez persze fajfüggő). A lágy(ított) víz is jót tehet. Ritkább, problémásabb Corydorasoknál érdemes kinyomozni, hogy az adott faj eredetileg honnan, milyen környezetből származik, és az ottani viszonyokat utánozva (pl. égertobozkás, tölgyleveles vízsötétítéssel és –savanyítással, a száraz/esős évszak vízleeresztős/-feltöltős imitálásával) sikeres lehet a szaporítás. E módszerekről, pláne a különféle fajokról (számuk jóval 100 fölött van) még oldalakat lehetne írni; itt és most csak az ívás mikéntjére, az ikrákkal való teendőkre és a kikelő ivadékok nevelésére térek ki.
E kis harcsák egészen másként viselkednek, amikor „gyerekcsináló” üzemmódba kapcsolnak. Mintha nem is ugyanazok a halak lennének. Amik azelőtt folyton-folyvást turkáltak eleség után kutatva, utána pedig jóllakott napközisként tunyultak valamely kényelmes „leszállópályán”, azok most a szerelem lázában égve sebesen cikáznak ide-oda, a vízoszlop teljes magasságában hömpölyögve, egymást kergetve. A fogócskázásban a kisebbek kajtatnak a nagyobbak után, nem véletlenül, ugyanis az előbbiek a karcsúbb hímek, utóbbiak pedig az akár 1-3 cm-rel is nagyobb, kövérebb nőstények. Az ivari eltérés fajonként/egyedenként változó mértékű, de az esetek többségében e méret- és derékbőség különbség kisebb-nagyobb mértékben helytálló. A mégoly ormótlan, pocakos anyák is meglepően fürgék, a hímek dolga cseppet sem egyszerű, pláne azért, mert többen is igyekeznek (egymást megelőzve) a kiválasztott ara elé derékszögbe beállni, melluszonyaikkal becsíptetve annak bajusz-szálait. Ez a „T”-betűs beállás (függőleges szára a dundi nőstény, vízszintes része pedig a szerencsés párja) nem csak a Corydorasokra, de a második részben ismertetésre kerülő harcsákra is jellemző.
Az aktus nem tart sokáig, sokszor csak pár pillanat-másodperc az egész. Ha valahol vízközt történt az összekapcsolódás, akkor ezen idő alatt is együtt maradva lesüllyed a pár. Az egybekelés idejének vége felé (vagy közvetlen utána) a nőstény összefogja a hasúszóit, és így egy afféle tasakot képezve, beletojja fajtól/életkortól/mérettől függően egy vagy több ikráját. Még egy picit pihen, a semmibe meredve meditál (a hím társak közben előtte-körülötte szuszognak, makacsul és egyelőre hiábavalóan próbálva csipeszbe fogni „őasszonysága” bajuszát), aztán máris keres valami alkalmas helyet (sűrű mohacsomót, szélesebb növénylevelet, lapos-sima kőfelületet vagy az akvárium oldalfalát), ahová szétterítheti ikráit (ezúttal úgy működtetve uszonyait, mintha azok miniatűr „vakolókanalak” lennének). Nincs egy perc nyugta sem, máris rajta lógnak lovagjai, és a folyamat megismétlődik, akár órákon át. Nem baj, ha sok a hím (1 csajra 2-3 pasi is számolható), utóbbiak ugyanis nagyon lelkesen űzik az ipart, de hamar kifogynak a lőszerből (spermaszegények). Amúgy is csapathalak, minél többen, legalább fél-, de inkább egy-két-többtucatnyian vannak az orgia idején, annál jobb.
A viszonylag nagy (1,5-2 mm-es), meglepően rugalmas, gumiszerű, kemény (akár kézzel is begyűjthető, ujjaink közé fogható) ikrákat rendszerint felfalja az akvárium többi lakója (nem ritkán a szülők is), ezért ha szeretnénk ivadékokat nevelni, érdemes lépéseket tenni a megmentésük érdekében. Ennek több módja is van. Talán a legtermészetesebb, ha eleve egy külön (kifejezetten a harcsáknak létesített) akváriumban történik az ívás, és ha a halak nem szenvednek ételben hiányt, valamint sok a búvóhely (mohacsomók, platánkéreg-darabok, kókusz-héjak, falevelek stb.), számos ivadék megmaradhat, felcseperedhet a szüleik mellett. E célra lehetőleg nem túl kicsi (kisebb fajok esetén is mondjuk legalább 50-60 literes, de inkább nagyobb) akvárium ajánlott, már csak azért is, hogy elegendő hely álljon a kicsik rendelkezésére. Íváskor is jobb, ha tágasabb helyen hancúrozhatnak az anyák-apák.
A legtöbb akvaristánál azonban kisebb-nagyobb mértékben társas jellegű a halak élettere, így óhatatlanul kárba vész a harcsaikrák többsége-mindegyike. Macerás megoldás az összes hal átpakolása másik (persze nem frissen összetákolt, hanem biológiailag kellően beérett) tartályba, de ez egyrészt alapos stresszel jár (az akvaristának is), másrészt sokaknál „egyke” akvárium díszíti a lakást, így egyszerűen nincs hova költöztetni a halnépet. Tehát az ikrákat kell máshova rakni, de hová? Nyilván erre legjobb egy ivadéknevelő akvárium (ugyanazzal a vízzel feltöltve, mint ahol lezajlott az ívás), vékony rétegű, finom homok-aljzattal (ez nem kötelező, de „csupasz” aljú üvegen nem mindig fejlődnek jól a picik), egyszerű szivacsszűrővel, némi fedezékkel (egy-két cserép vagy kókuszhéjdarab is megteszi, alájuk szívesen rejtőznek az erős fényt nem kedvelő ivadékok).
Ha nincs ilyen spéci lakosztály, akkor a közös akváriumba lógatott, tűvel kilyuggatott falú műanyag dobozok vagy nagyon sűrű szövésű hálók is jó szolgálatot tehetnek, arra kell csak ügyelni, hogy a lyukakba-hálószemekbe egyrészt ne szoruljanak az eleinte törékeny, vékonyka bébik, másrészt az akvárium éhes lakói se tudják kiszippantani rajtuk keresztül a csemegeszámba menő parányokat. Ezért beválhat egy dupla-alj (pl. egymásba illesztett dobozokkal, alul 0,5-1 cm-es hézaggal), vagy a „matrjoska” háló-kialakítás (az ikrákat-ivadékokat tartalmazó, kisebb átmérőjű hálót egy legalább 1-2 cm-rel tágasabba tesszük, egyébként ez művelhető/ötvözhető dobozzal is). Nálam a hálós módszer jobban bevált, vélhetően azért, mert hatékonyabb volt a hálószemeken keresztüli víz-cserélődés.
A kisharcsák eleinte eléggé érzékenyek a felgyűlő bomlástermékekre, a nem kellő gyakorisággal frissülő vízben nagy lehet az elhullás. Ha zárt a férőhelyük, akkor naponta szükség lehet kisebb-nagyobb mértékű vízcserére. Ennek kivitelezése úgy a legegyszerűbb, ha kiganajozás címén óvatosan, vékony csővel leszívjuk az üledéket, és helyébe új (1-2 napig állni hagyott és/vagy célszerűen kezelt, klórmentesített) vizet töltünk. Lyukas dobozos vagy hálós kivitel esetén is erősen ajánlott a ganés szmötyi gyakori eltávolítása, de a vízcserét egyszerűen az akvárium egészére oldjuk meg, persze úgy, hogy leszíváskor ne kerüljenek szárazra a hálóban dekkoló ivadékok. Az ürülék-kérdést ideig-óráig megoldhatja az ivadékok mellé tett néhány kisebb hólyag- vagy postakürtcsiga is, ám végső soron ezek is ürítenek, így a „pelenkázás” teljesen nem váltható ki velük.
Ez így elsőre eléggé nehézkes, pepecselő munkának tűnik, de akár több tucat ivadékot is lehet „előnevelni” egy-egy kb. 0,5-1 liter térfogatú dobozban/hálóban (az 1 liter felfogható egy átlag 10x10x10 cm-es űrtartalmú térnek). Persze, e szűkös kuckó csak rövidebb ideig alkalmas, de nagyjából 1 cm-es méretig (fajtól függően 1-3 hetes korig) megteszi. Szellősebb elosztással (pl. 10-20 db ivadék/1 liter térre) tovább, 1,5 (2) cm-es nagyságig is nevelhetünk, és az ekkora harcsák már elég jól tudnak magukra vigyázni, ha betelepítjük őket a közös (nyilván nem tenyérnyi vitorláshalakkal benépesített) akváriumba. Előtte azért érdemes lehet alaposabban megetetni a náluk (lehetőleg nem túl sokkal) nagyobb halakat, biztos, ami biztos alapon, és az is előnyös, ha este, lámpaoltás után, immár sötétben eresztjük szabadon az utódokat. Nincs arra garancia, hogy mindegyik életben marad, de még így is lényegesen nagyobb a túlélési arány, mintha a természetre bíztuk volna a dolgot.
Néhány kérdés óhatatlanul felmerülhet. Kell-e valamit kezdenünk/kezelnünk az ikrákkal? Meddig kell várnunk a kikelésükig? Mikor adjunk először enni (és mit) az újdonsült apróságoknak?
Tehát: ikrák. Elég sokáig tart, mire kikelnek, fajtól (no meg vízhőmérséklettől is) függően több, általában legalább 3-4 nap eltelik. A vízhőfok fontos tényező. Akadnak ugyan viszonylag meleg (kb. 26-27 oC) kedvelő Corydorasok (pl. az igen népszerű, szép színezetű C. sterbai), amelyek meghálálják a központi fűtésű akváriumot, de számos fajnak (pl. C. paleatus, C. panda) a hűvösebb (20-22-24 oC) klíma az optimális. Ez utóbbi hőértékek esetén különösen gyakori, hogy lassabban, később bújnak elő a kicsi harcsák, amik akár 5-6 napot is eltöltenek az ikraburokban. A komótos kelés bizony el is maradhat, ha penész lepi be az ikrákat.
Sajnos, a termékenyülési arány nem mindig jó, ekkor az „üresen” maradt, hamar kifehéredő ikrákról a penészgombásodás pikkpakk átterjed az egészségesen áttetsző szemekre. Ha van elég időnk és türelmünk, a gyanúsan fertőzött ikrákat idejében eltávolítjuk (pl. vékony csővel kiszippantva), vagy valamilyen penészgátló készítményt adagolunk a vízhez, betartva az ajánlott dózist. A feljebb ismertetett „matrjoska” hálós mód esetén (összevetve a zártabb dobozokkal) kisebb mértékű gombásodást tapasztaltam, ahogy akkor is, ha nem zsúfoltam tele ikrákkal, valószínűleg a jobb hatásfokú vízátáramlás miatt – a vegyszerek használata akár el is hagyható.
Ahogy telik-múlik az idő, az egészséges ikrák színe megváltozik. Az eleinte üvegszerűen áttetsző tojglik fajtól függően fokozatosan átváltanak sárgás-barnás-szürkésbe, szélsőséges esetben (pl. a panda páncélosharcsánál) szinte befeketednek. Értelemszerűen az albínó ivadékot rejtő – ezek elég gyakoriak a nagyon régóta (bel)tenyésztett C. paleatus, C. aeneus esetén – ikrák világosak, de sosem teljesen tejfehérek (ez a penészesek tünete), mindig kissé átlátszók, esetleg rózsaszín árnyalatúak. Aki teheti, mikroszkóp alatt is megfigyelheti a picik ikrán belüli fejlődését (tizenéves kamaszként megtettem: lebilincselő élmény volt görögdinnye-méretben látni a pufók szikzacskós, ide-oda forgolódó embriót), mindenesetre a különféle pontylazacok, díszmárnák, de még sok sügér esetén is legfeljebb 1-2 napig tartó ikra-állapothoz képest a páncélosharcsák nem sietik el az kibújást.
Ha már végre előkecmeregtek, az ebihalakra emlékeztető, hatalmas szikzacskót cipelő (amúgy igen fürge mozgásra képes) ivadékok igyekeznek valami sötét, nyugis, biztonságos zugba húzódni. Ha van hol elrejtőzniük, akkor mesteri módon képesek eltűnni szem elől. Ezért fordulhat elő, hogy a dús aljnövényzetű, sok faággal-kéreg-kókuszdarabbal, falevelekkel megpakolt társas akváriumokban is váratlanul megjelenhet néhány túlélő, és már egészen fejlett, 1-1,5 cm-es Cory-ifjonc annak dacára, hogy külön nem kaptak semmiféle kaját. Külső szűrő is beszívhat közülük néhányat, és a kütyü „gépházában”, annak szmötyis-baktériumos-egyéb tartalmán táplálkozva is meglepő méretűre cseperedhetnek. Szóval, valami fedezékre szükségük van, hogy „boldog tanyasi” halként fejlődjenek.
A másik lényeges dolog a kaja, mármint ha előre kitervelt módon, „néhánynál” több ivadékot kívánunk felnevelni. A kikeléstől számított kb. 2-4 nap elteltével kimerülnek a tartalék tápanyagaik, felszívódik a lufira emlékeztető szikzacskó, és enniük kell. Szerencsére a kicsi, néhány mm-es picurok alapvetően mindenhez alkalmazkodó, megalkuvó és opportunista szerves létformák, a világ meghódítása és leigázása helyet rendszerint beérik azzal, amit találnak, legyen az táp-morzsa, aljzatban-szűrőszivacsban megtelepedő baci-telep vagy a vízben (is) hemzsegő, mikroszkopikus parányok. Ám az első napokat-heteket nagyobb arányban vészelik át, és lényesen gyorsabban fejlődnek, ha frissen kelt sórákot (Artemia), esetleg banán- vagy walterférget adunk nekik.
Az Artemia ugyan lényegesen drágább, mint a házilag is könnyen tenyészthető mini-férgek, ám az ezzel naponta legalább 2-3 alkalommal etetett kisharcsák látványos tempóban gyarapodnak, a kis rákocskákkal megtömött hasuk sárgás-narancsos színben pompázik. A gyorsabban növő fajok (pl. C. aeneus) 1-2 héttel később már képesek legyűrni az apróbb grindálférgeket (fel is darabolhatjuk nekik, ahogy a „non plus ultra” tubifexet is, de ebben az esetben még jobban kell ügyelni a vízcserékre, nehogy „bedurranjon” a víz a felszecskázott férgektől). A valamivel lassabban fejlődők (pl. C. panda) további 1-2 (3) héttel lemaradva követik az előzőek utódait a növésben; és ha már elérik a nagyjából 1,5-2 centit, ugyanazokkal az eleségekkel etethetők, mint a szüleik.
Úgy általában, a Corydorasok viszonylag kényelmes iramban, ráérősen nőnek, egyes fajoknál 1-1,5 év is eltelhet, mire ivaréretté válnak. Nem is kell sietniük, lévén hosszú életű, akár évtizednél is többet megérő halak – sokáig kedves, békés, érdekes lakói lehetnek akváriumainknak.
Szöveg, ábrák és fotók: Ördögh Máté
Vélemény, hozzászólás?