Valamikor környezetvédelmi területen is dolgoztam, bár nem sokáig. Mivel gyerekkorom óta természetbarát, „horgász-vadász-gyűjtögető” ember vagyok, viszonylag nagy lelkesedéssel vetettem magamat a munkába. Itt találkoztam először azzal a talán meglepőnek tűnő ténnyel, hogy az élővilágra leselkedő legnagyobb veszély nem az orvvadászat és az illegális trófeakereskedelem, hanem az élőhelyek folyamatos pusztulása. Korábban (nem szakmabeliként) úgy gondoltam, hogy a tobzoskák, tigrisek, orrszarvúak legyilkolásának közismert mintájára az orvvadászat az első számú felelős tényező az élőlények pusztulásáért, de a kollégák felvilágosítottak, hogy messze nem. Némi gondolkodást követően hamar rájöttem, hogy személyes tapasztalataim sora igazolja a fenti elméletet.
Mocsári vész Budapesten
Tíz-tizenkét éves koromban több alkalommal szervezett apám közös csukázós horgásztúrát a Körösök menti kubikgödrökhöz. Az ehhez szükséges csalihalat – féltenyeres kárászokat – tanácsos volt előre megfogni, hiszen ki tudja, hogy a helyszínen éppen lehet-e kishalat fogni. A csalihalbegyűjtés helyszíne az M7-es autópálya budaörsi szakasza mellett elterülő nádas, mocsaras terület volt – aminek a helyén ma a budaörsi TESCO épülete áll. Itt, ezen a vad, mocsaras területen hamar meg lehetett fogni a szükséges kiskárász-mennyiséget. Több mint harminc év telt el az ominózus csalihalgyűjtés óta, a helyszín pedig teljesen felismerhetetlen, de az út menti vízelvezető árok partján még mindig ott árválkodik pár szál nád. Ki tudja, hogy az ezüstkárászokon kívül milyen (adott esetben fokozottan védett…) halak és más élőlények lakták az út menti mocsarat?
Fogyatkozó állományok
Másik kézenfekvő személyes példám a családom nyaralója, ahol számolatlan nyarat és hétvégét töltöttem el gyerekkoromban. Annak idején rengeteg állatot gyűjtöttem és figyeltem meg – varangyok, imádkozó sáskák, zöld levelibékák, lábatlan gyíkok, ezernyi madár, rengeteg lepkefaj… A nyaraló a mai napig megvan, a megfigyelhető állatok száma viszont az eredeti állapothoz képest kb. 5 százalékra esett vissza, pedig közben „csak” harmincöt év telt el. Cserébe van kerítés (illegálisan az erdő elé építve, elzárva a korábbi feljárót), rengeteg nyaraló, fűnyíró, szomszédterror, szombat esténként sutyerák zene bömböltetése… Számos példát sorolhatnék még, illetve nyilván mindenki tudna hozni a saját környezetéből is hasonló eseteket.
Vannak kivételek
Vannak azonban üdítőnek mondható kivételek is. Ilyen az Ipoly folyó, egyike azon vadvizeinknek, melynek varázsát érintetlensége és – ma még – alacsony látogatottsága adja. Határfolyó lévén korábban csak engedéllyel lehetett evezni rajta; sajnos, ez az állapot megszűnt, így horgászat közben gyakran kell azzal szembesülnöm, hogy evezés közben zenét bömböltető, bugyirózsaszín és neonzöld mellényben parádézó egyének zavarják meg a vízpart nyugalmát. (Ezért kár kijönni a természetbe, zenét otthon is lehet bömböltetni).
Tagolt folyó
A folyónak a torkolathoz közeli szakaszai (Ipolydamásd, Ipolytölgyes, Szob stb.) még Pest megyéhez tartoznak, és mégis, szinte érintetlen (-közeli) természetes környezet vesz minket körbe, rengeteg ritka és védett madár, lepke, szitakötő stb. társaságában. Ördögh Máté barátom ismertetett meg a vízzel egy felejthetetlen horgásztúra keretében nagyjából 2010 körül, azóta is minden évben visszajárok, ha tehetem, pedig nem igazán esik útba a folyó Fejér megyéből. A „fentebbi”, már Nógrád megyéhez tartozó, pl. nógrádszakáli szakasz más jellegű ugyan – keskenyebb a folyó, változatosabb a meder, több a bedőlt fa – de érintetlensége hasonló. Persze, itt is akad duzzasztó, zsilip, folyószabályozás eredményeként véghezvitt kanyarulatlevágás, de messze nem olyan rossz a helyzet, mit máshol.
Gyönyörű helyek
A lényeg, hogy a nagymértékű és sajnos a modern ember igényeit figyelembe véve szükségszerű (ennek ellenére részemről távolról sem helyeselt) környezetpusztulás ellenére szerencsére Magyarországon még rengeteg érintetlen-közeli, vagy ahhoz hasonló hely található, akár a főváros közelségében. Csak a vadvíz!
Ördögh Máté
S ki tudja, mennyi védett hal (pl. lápi póc, réti csík stb.) élőhelye is szűnt meg a budaörsi (és ahhoz hasonló) vízelvezető árkok, mocsaras helyek feltöltésével, eldózerolásával, beépítésével, a temérdek gerinctelenről nem is beszélve… főleg az ízeltlábúak színes serege fogyatkozott meg ott, ahol 2-3-4 évtizede még hemzsegtek.
A halakra visszatérve, a közeli (fővárosi) Dunán is tapasztaltam, hogy ahol pl. a 90-es években még gyakorinak számított a domolykó, selymes durbincs, kecsege (!), kősüllő, sügér (igen, sügér, kint a dunai főágban, nem ám csak az öblökben), ott jó pár éve jószerivel csak gébek cibálják a csalit. Persze, márnákat, jászokat, paducokat akkoriban is szép számmal lehetett fogni, sőt, talán jobban is, „hála” a régen még javában üzemelő kommunális kanális-befolyók leírhatatlan, ám a halak számára vonzó tartalmának. A kecsegék is jól jártak, mert kedvükre lakomázhattak a kanálisok mocskán felszaporodott tubifex- és iszapgiliszta telepeken. Utóbbiakból mi is gyűjtöttünk a horogra, mondanom sem kell, kitűnő kecsege-, márna- (stb.) csali volt a hosszú, szögletes, zöldes-feketés giliszta. Az előbb felsorolt „nem géb” halak nélkül bizony sivárabb lett a mai választék, ahogy eltűntek a gyűrűsféreg-kolóniák is. Ennek okai lehetnek többek közt a jó ívóhelyek eltűnése (azok a placcok is ide számítanának véleményem szerint, ahol az ivadék jobb eséllyel megerősödik, vagyis nem csak azok területek, ahol a tényleges ívás zajlik), a táplálékbázis rossz irányba változása („planktonozó” busák, mindent felfaló gébek), az egyre agresszívabb hajóforgalom, a gyanús eredetű vízszennyezések (dacára annak, hogy megszűntek a bűzös, pöcegödör-szagú befolyások, mégis…papír- és rongydarabból mintha több lenne, nem is szólva a műanyagokról). Felsorolni is sok mindezeket… és szomorú.
András
Valószínűleg teljesen igazad van a folyamatokkal kapcsolatban(busa, géb, ívóhelyek…). És ez szomorú 🙁