Második felvonásához érkezett a téli vadvízi horgászattal foglalkozó minisorozat. Az Ipoly és a Hárosi-öböl után ezúttal a Velencei-tóval és az Által-érrel kapcsolatos emlékeim egy részét elevenítem fel. A téli horgászatban az a jó, hogy kevés van belőle, így aztán nem esett nehezemre visszakeresni a fotókat, és egyúttal emlékezni kicsit néhány régi kalandra.
Velencei-tó
Lehet, hogy kicsit unalmas már, hogy a blogomban folyton a Velencei-tó dicsőséges napjait idézem fel, miközben a valóság, sajnos, meglehetősen sivár. Ugyanakkor, ha a téli horgászat a téma, gyakorlatilag első helyen ugranak be a velencei és dinnyési emlékek, így nem írhatok a fagyos pecáról anélkül, hogy (ex-) kedvenc tavamról szót ne ejtsek.
A Velencei-tó végső, 2021-22-es tönkremenetelét megelőzően kimondottan jó téli horgászhelynek számított. A helyszínek közül jelentőségében kiemelkedett a dinnyési kikötő (ami egyaránt jelenti ebben az esetben a nagy MOHOSZ-kikötőt és az emögött megbújó kisebb, csendesebb vizű placcot). Ma már hihetetlen, micsoda élet volt itt 10-12 évvel ezelőtt telente.
Sajnos, jó minőségű képek nem állnak rendelkezésemre, mert korábban nem gondoltam volna, hogy a téli tömegpecáról szóló felvételeknek tíz évvel később dokumentumértéke lehet… De az alábbi képeken azért bátran meg lehet számolni, hány csónakos, illetve kikötői pergető sporttárs látható a felvételeken.
Alapvetően háromféle horgászat dívott a kikötőben. Először is, volt a téli keszegezés. A kikötő csendes vizébe minden télen beálltak a keszegfélék. Ha az ember megtalálta őket, nagyon jól szórakozhatott könnyű úszós készséggel, spiccbottal. Etetni felesleges volt, a lényeg, hogy meg kellett keresni, melyik móló mellé álltak be a halak. Utána egy 4-5 méteres spiccbottal, 12-es zsinórral és pinkivel igazán kellemes téli horgászatban lehetett részünk. Igaz, a keszegfélék a tó pusztulását megelőzően sem nőttek soha nagyra, a húsz-harmincdekás dévér már szépnek számított tíz éve is (más kérdés, hogy 35-40 éve valahogy még nagyobbra nőttek).
Jellemzően bodorkák, snecik, néha karikakeszegek akadtak horogra. Időnként valami elmebeteg sugallatra a MOHOSZ egy-kétnyaras ponttyal szórta meg a vizet ősz végén, ilyen években sok kispontyot lehetett fárasztgatni, ennek persze sok értelme nem volt, a velencei-tavi nyugdíjas sporttársak meg hordták el őket zsákszám. Picker-imádatom itt is kiütközött, rendszeresen nekiálltam (némi megütközést keltve) pickerezni a keskeny kikötői mólókarokon. Legváratlanabb, teljesen random téli dinnyési zsákmányom az alábbi képen látható (igaz, őt november 30-án fogtam, egy nappal a hivatalos tél beállta előtt, de akkor is).
Aztán ott volt még a klasszikus kishalas rablózás. Érdekes módon, bármennyire is túl volt horgászva a tó, nagyon ritkán betlizett az ember; valamit azért általában sikerült fogni a kikötőből. Kisbodorkákat nem volt nagy művészet fogni, a kikötő egy sarkában vörösszárnyúak is jöttek, így a csalihal adta magát. A statikus úszós rablózással és a némileg aktívabb keresőhorgászattal is szép eredményeket lehetett elérni. Itteni legszebb, két kiló feletti csukámat fenekezve, kisebb bodorkával fogtam. A kapásjelző óvatosan kúszott fel, majd amikor elért a botig, bevágtam. Nagy ramazurit csapott a sokfogú ellenfél, mire megmerítettük. Ma már barbár dolognak tűnik, de akkor először bilincsre fűztük Cini barátommal a szép ragadozót; utána viszont úgy döntöttem, kár lenne érte, és visszaengedtem a tóba. Azonnal elúszott, szerintem másnapra már el is felejtette, hogy valami megszúrta.
Végül ott volt a pergetés. Főleg twistereztem, de egyszer egy igazán emlékezetes sügerezésben volt részem, és ott kisebb Rapala wobblerekkel tudtam sikert elérni. Volt 2010 után egy-két év, amikor robbanásszerűen felszaporodtak a nagyobb sügerek, nem volt ritka a huszonöt deka körüli csíkos rabló. Azon a bizonyos horgászaton beállt egy nagyobb sügércsapat az egyik betonfal mellé, és a megfelelően vezetett műcsalit csapatosan követték le, ami kiválóan látszott a tiszta vízben. Fogtam vagy nyolc-tíz szép sügeret aznap. Twisterrel mártogatva, cincálgatva sok csukát lehetett fogni, igaz, inkább kisebbeket, minden harmadik érte el az egészséges negyvenöt-negyvennyolc centit. Ritkábban bele lehetett nyúlni egy-egy nagyobba is, bár igazán szépet sosem fogtam, csak láttam fogni.
Írhatnék még a Tóbíró-kikötő téli süllőiről, az Evezőspálya mélységeiben rejtőző vermelő halakról is akár… Annyi biztos: a tó jelenlegi állapotából kiindulva nem mernék nagy összegben fogadni arra, hogy még az én életemben részem lesz hasonló élményekben a szebb napokat látott tavon.
Akit érdekel, milyen volt egy jó csukázós nap a Velencei-tavon mindössze négy évvel ezelőtt, annak ajánlom szíves figyelmébe az alábbi bejegyzést is:
Által-ér
Valamikor a 2010-es évek elején történt, hogy Máté barátommal jelentősebb „fehérhal”-telepítésről kaptunk hírt egy addig korábban általunk nem horgászott vízterület vonatkozásában. A történet megértéséhez tudni kell, hogy még nem létezett a természetes vízi halászatot betiltó, igen dicséretes törvény. Ekkoriban még bevett gyakorlatnak számított, hogy a Tiszából és már élővizekből származó halászzsákmányt a tógazdák megvették és a jobb sorsra érdemes vadvízi halakat telepítették a pocsolyányi gagyi tavaikba. Mi akkoriban nagyon ki voltunk éhezve valami normális pecára, így némi tanakodást követően úgy döntöttünk, rápróbálunk az ismeretlen téli terepre – csábítóan hangzott a sok „fehérhal”.
Már a környezet miatt megérte ellátogatni a helyszínre. Csodálatos látványt nyújtott a téli tó és a keskeny csatornaként csordogáló, a part mentén helyenként hártyásan befagyott Által-ér. Erdei utakon keresztül jutottunk el egy számunkra szimpatikus helyre. Úszós készséggel próbálkoztunk, de halakat nem találtunk semerre. Még csak gyűrűzést sem láttunk, teljesen kukának tűnt a víz.
Végül egy másik helyen sikerült megfogni az első halat – bolognai botom horgának végén egy féltenyeres ezüstkárász fickándozott, apró szépséghiba, hogy a horog kívülről akadt. Van itt hal! – örültünk még akkor, aztán a lelkesedés némileg alábbhagyott, amikor kiderült, hogy a sokmázsányi betelepített „fehérhal” az bizony ezüstkárászt jelent. A kívülről akadt úttörő halacskát követően sorra fogtuk a legfeljebb tenyérnyi ezüstkárászokat a fagypont fölé kúszó hőmérsékletű januári délelőttön. Ugye, ekkoriban még egy másik törvény sem létezett, melynek értelmében tilos élővízbe idegenhonos halfajokat telepíteni… Ide viszont raktak idegenhonos jószágokat gazdagon.
Bár a környezet szépsége némileg kárpótolt, azért elég sovány mulatságnak találtam a helyi „fehérhal”-állomány gyérítését. Nemsokára új hely után néztem, és nem is messze a kárászos placctól találtam egy festői módon bedőlt fát, amely a keskeny eret teljesen keresztülérte (Által-érte, ugye…) A kidőlt fa tövében egy teljesen random csónak volt kikötve, a csónak környékén pedig kisebb-nagyobb sügerek várták a csontikat. Ezek aprításával, majd visszaengedésével szórakoztattam magam, majd délután visszaindultunk (nem szeretek télen sötétben vezetni).
Nem teljesen erre számítottunk Mátéval, de ahogy mondani szokás, „egynek jó volt”. Szerencsére ma már ez nem fordulhatna elő, legalábbis remélem, hogy semelyik vízkezelő nem tervezi ezüstkárászokkal elárasztani a vizet, amiért felelős…
(Blogtulajdonosi előszó: ritka, sőt, valójában első alkalom, hogy "vendégelőadó" ír a blogomon, ilyen nem lesz sűrűn, de Máté barátom írásait Read more
Van az úgy, hogy a balszerencséből, rosszul indult horgászatból valami egészen különleges kerekedik ki. 2022 szeptemberének első napjaiban csukázást terveztem Read more
2023. március 13-án ingatlanügyben volt dolgom Dunavecsén, persze, ha már arra jártam, készültem némi pecára is. Egyúttal életemben először szemtanúja Read more
Barátnőmet leptem meg születésnapja alkalmából egy hotelkuponnal, így nyolc helyszín közül választhatott rövidke, „három nap – két éjszaka” típusú nyaralást. Read more
Minden idők legsúlyosabb aszálya sújtja az országot. 2022 nyarán megtanultuk, milyen az, amikor százszámra tűnnek el a kisebb tavak, holtágak; Read more
Vélemény, hozzászólás?