(Blogtulajdonosi előszó: ritka, sőt, valójában első alkalom, hogy „vendégelőadó” ír a blogomon, ilyen nem lesz sűrűn, de Máté barátom írásait már vagy tizenöt-húsz éve mindig szívesen olvasom, legyen szó horgászatról vagy akvarisztikáról. Múlt heti közös pecánk történetét olvashatják/olvashatjátok az alábbiakban. S.A.)
Régi cimborám „Velencei kárászozás, avagy próbapeca Armageddon után” című beszámolója volt az egyik apropója a Velencei-tóhoz történő kiruccanásomnak, nekem – mint megrögzött keszegező, „apróvad”-kereső horgásznak – a cikkben egyre-másra felbukkanó bodorkák, ezüstkárászok tökéletes célpontnak számítanak. Főleg az utóbbiak, hisz’ a dunai helyeken, ahová járok (azaz inkább jártam, 2023 sajnos nem a rendszeres pecázásokról szól, gazdasági megfontolásaim, vagyis megszorításaim miatt…), ott e hal ritkaságnak számít. Tehát eléggé alacsonyra helyeztem a mércét, tekintve, hogy kis túlzással az nem fog kárászt a tavon, aki a.) elfelejt horgot felkötni a zsinór végére, illetve b.) a csali méretével/típusával igyekszik kiküszöbölni ezeket a persona non grata, özönfaj halakat.
Úgy álltam hozzá a június végére tervezett vizithez, hogy tökéletesen megelégszem, mondjuk 10-15 kárásszal és 2-3 tucat bodorkával (a dévér szóba sem került, a tavalyi év gyakorlatilag kitörölte őket a tóból, sok más, főleg ragadozó hallal egyetemben). Az éjszakai ottlétet inkább mellőztem, egyrészt, fene se akart volna virrasztani a rohanó hétköznapok közepette. Másrészt, barátom (nem szó szerinti) megjegyzése, miszerint: igazán akkor lenne értelme kint ülni a vártán, ha süllőre is lehetne fenni a horgot, erősített meg abban, hogy kora reggeltől kora délutánig üssük el az időt a kiszemelt, gondosan lebetonozott helyen, kényelmes, már-már kocapecás módon.
A „mélyvíz”(haha) irányába nézve igazán… khm, hangulatos a környezet
A part felé már tetszetősebb a kép, bár ha még 50-60 centit apadna a tó, ez a rész gyakorlatilag szárazra kerülne, ahol legfeljebb édesvízi lepényhalak/ráják, illetve a partra kimászó kúszógébek tudnának ideig-óráig érvényesülni – ezek (egyelőre) nem tagjai a tó szerény fajszámú halfaunájának
Így vagy úgy, a tó mostani színe cseppet sem tűnt itteni viszonylatban normálisnak, a korábbi (évekkel ezelőtti) horgászatok során jóval „üdébb” benyomást keltett az ennél áttetszőbb-zöldesebb (és persze bővebb vizű) Velencei-tó.
Az evezőspályánál (balra), illetve csónakkal pár száz méterrel beljebb evezve lencsevégre kapott dundi kárászt körülvevő vízen egyaránt látszik, hogy „régen minden jobb volt” (legalábbis 2010-ben, amikor ott jártam)
Feltételezhetően részben a Pátkai-tározóból származó víztöbblet (Hm… többlet? Miféle többlet?), részben a temérdek kárász (és mint később kiderült, meglepően sok, noha igencsak retúr ponty) turkálása nyomán váltott egészségtelenül barnás-sárgásra szebb napokat látott tavunk. No, mindegy, ez van, ezt kell szeretni, lássuk, miből élünk-halunk.
A korai felkeléssel nekem túl sok gondom nem akadt (pedig most a vérszopó szúnyogok nem daloltak-vinnyogtak fülembe kínkeserves ébresztőt, mint egyik jóval korábbi, itteni látogatásomkor), bagoly barátom már kissé nehezebben váltott pacsirta-üzemmódba. Némi szöszmötölést, rutinszerű pakolászást követően a tipikus vasárnapi reggel 6 órai csendben indultunk a múltkori „Armageddon” utáni kárfelmérő pecázás színhelye felé, ahol is kiterjedt kákásban kereshettük a csomót. Igen, csomót, legalábbis bodorkákból, kárászokból, mert hát a dévérek, ugye, nem bírták a 2022-es poklot.
Ez ugyan egy dél körül lőtt panorámafotó (köszönet érte vendéglátómnak), de az előtte lévő órákban sem volt ennél világosabb, hála a vaskos felhőknek
Még esőzött is, nem is keveset, a fél délelőttöt tehát így töltötte e tavi szörny, vagyis jómagam (nyugi, emberre nem veszélyes, bár a csuklyája itt épp kifeszített állapotban van)
Bekészítettem magamnak pinkit, trágyagilisztát is az akciós áron (muhahaha) vett csemegekukorica mellé, hátha azokra jobban elcsábulnak az esetleg finnyáskodó kárászok, de feleslegesen aggódtam. Szó szerint megrohantak minket a halak, pontosabban a fenti csalikat, ugyanis a cimborám kínálta ananászos pelletre ímmel-ámmal érkeztek a vendégek, meglehetős ritkán és csekély méretben. Ennek dacára a kolléga egyelőre kitartott a sárgás golyóbisok mellett, rövidre tervezte ugyanis a reggeli kint létet, egy vasárnapi, kéthetenként tartott tanfolyam miatt. Figyelem! Poén-lelövés következik: később sem igazán hozta az elvárt eredményt a trópusi gyümölcs ízű koszt, ráadásul Murphy törvénye is érvényesült: azon a vasárnap pont nem volt okítás, így a jó 2-3 órás peca-kimaradásnak a cimbora nem, legfeljebb a két horgász helyett így csupán eggyel szembesülő halnép örülhetett. Hát igen, egyedül áztam, magányosan áztam, éheztem és aprítottam az apróságokat teljes egészében csemegekukoricára váltva, de így is jó néhány „farokuszonnyal együtt tenyérnyi” bodorka, kárász gyűrte néha kissé deformált szájába a mégoly nagyobbra-kövérebbre válogatott tengeri-szemeket.
Mert sajnos pár halnak „csámpás” volt a szája, számosnak sovány az alkata, és szinte mindnek fakó-halovány a színe. A kirívóan szánalmasakat nem is fotó-dokumentáltam, bizonyára mindenki, aki tavaly-idén kárászt-bodrit fogott, szembesült több-kevesebb girhes és/vagy hibás egyeddel.
Nos, bő 10 évvel ezelőtt még ilyenek voltak az átlagos kárászok a tavon, a fejhez-uszonyokhoz képest aránylag vaskosabb-nagyobb testtel, a jelenlegihez képest jóval nagyobb egyedméretben. Érdemes megfigyelni az akkori víz-szín állapotokat, még szeles időben, hullámzáskor sem váltott olyan „döglött” sárszínűre a tó, mint amilyen most
Két kárászról azért készítettem fotót. A baloldali még viszonylag (és kivételesen) rendben van, csak még kicsi (ez volt egyébként az átlagos „nagyság”). A jobb oldalt soványló példány ugyan már elég hosszú, ám kétségkívül gebe. Mondanom sem kell, a háttérben látható víz színe is egészen más
Az etetőanyaggal csínján bántunk már az elején is (a szomszéd pickerrel, etetőkosárral, én pedig hanyag lendítéssel kezeltem be a galambtojásnyi gombócokat), adaléknak angolmorzsa, főtt búza, kifli- és zsömlemaradék szolgált némi változatosságot, meg persze visszafogott mértékkel szórtunk a kukoricából is, nem is feltétlenül egy pontba. Ahogy gyűltek az alamizsnára vágyók (a halakon kívül tőkés récék is, szerencsére hattyúk nem), úgy vált szinte tökmindeggyé, hogy hová vetjük az úszós/pickeres cuccot; még méterekkel arrébb (sokszor szó szerint alólunk) is lelkesen jelezték a kosztosok, ízlik nekik a csemege. Az első ponty is hamar kézre került (szó szerint, lévén kényelmesen elfért a kezemben).
Nem nagy, ellenben kicsi tükrös
Csordatársai is követték rövidebb-hosszabb szünetekkel, képtelenség volt őket ki- és elkerülni. Persze, használhattunk volna pl. tigrismogyorót, „lófogú” kukoricát, adhattunk volna méretes pellet/wafter/bojli menüt is, de egyrészt ezekből sok nem akadt nálunk (a kolléga ananászos csalija is „befürdött”, valamiért nem aratott nagy sikert), másrészt kifejezetten keszeges-kárászos céllal készültünk, ahol esetleg beugrik egy-egy kisebb, legfeljebb méret körüli ponty. Inkább a nagyobb kárászokban bíztunk, lévén barátom legutóbbi „kiküldetésén” kevesebb ám lényegesen nagyobb kárász került elő, ráadásul spiccbottal – ám jelen esetben csupán két szebb, valamivel 25 cm feletti tette nála tiszteletét. A „rőfös” ezüstök helyett kétnyaras aranyhasúak trollkodtak, zömmel pikkelyes, tő-, illetve karcsúbb formában.
Ennél nagyobb nem, inkább csak (még) soványabb jött
Nyurga alkatú vagy anorexiás? Remélem, inkább az előbbi
A tülekedő csürhe java tenyeres bodorkákból állt, a kukoricás „szelektálás” ellenére sem sikerült nagyobbat fogni belőlük. E tény túlságosan nem lepett meg, a Velencei-tavon érdekes mód eléggé kicsik maradnak a bodrik. Még ha fajuknak szép példányai lettek volna… ám sajna, a valamilyen szinten problémás (szabálytalan szájú, alultáplált stb.) halak többsége bodorka volt. Bizony, nagy szükség lenne az őket elintéző ragadozó halakra…
Beesett hasú, éhenkórász bodorka
Amíg nem erősödik meg a dévér- és ragadozóállomány (ha egyáltalán lesz erre esély a közel- és távolabbi jövőben), addig a helyzet sokat nem fog javulni. Az ezüstkárászok mindegyike konyhára került, és a felbontásuk során kiderült, minden második-harmadik halban bőven van még ikra. E faj egész nyáron képes több sorozatban szaporodni (a nőstények természetesen bodorka- és ponty-tejesekkel is, ha netalán nem találnának jóképű lovagokra), szó szerint ellephetik az egész tavat (szerintem ez már meg is történt), és csuka/süllő (harcsa?) legyen az uszonyán, ami záros határidőn belül elbír ennyi kárász-szaporulattal, főleg, ha a tavalyihoz hasonlóan száraz nyarak megismétlődnek. Aki szereti az ezüstkárászt fogni/enni, az megtalálhatja a számításait, és talán a kitartó, elszánt pontyozás is meghozhatja a sikert, ám a sok évvel ezelőtti állapotokra még várnunk kell, ki tudja, meddig…
Apró remény: vörösszárnyú keszeg. Mindössze kettőt fogtam, a semminél ez is több. Ők szabadon távozhattak; jó lenne, ha a dévérek egyelőre nem is, de a vörösszárnyúak hamar magukra találnak. A sekély, hínáros-sásos-kákás területek elvileg kedveznek nekik
Búcsú-ponty. Giccsesen szólva: jövőre veled, ugyanitt
5 kilónyi finomság, kárász-többség, bodorka-kisebbség (utóbbiakból lényegesen több került horogra, de a kisebbeket visszaengedtük)
Köszönöm a vendéglátást! Jó volt kiszakadni a mókuskerékhajtós hétköznapokból (szívesen, máskor is – S.A.)
Szöveg: Ördögh Máté, fotók: a szerző és Süveges András
Csaba
Üde kis olvasmány!
Köszi!
András
Köszönöm szépen a szerző nevében is 😉 🙂