Első félig-meddig saját zsákmányomat úgy hatévesen ejthettem el. Persze, sántít a dolog, mert a balatonszepezdi strandról származó, trágyagilisztára megéhező kősüllőt valójában édesapám fogta a frissen ajándékba kapott, két méter körüli, hazai gyártású üvegbotomra. A kapást hatéves fejjel sajnos még nem tudtam megfelelően értelmezni. Ezt megelőzően is mentem már apámmal horgászni, azt tudom, de erről az időszakról még nincs emlékem.
Sokkal inkább az azt követő, inkább kudarcokkal, mint sikerekkel tarkított kezdeti horgászpályafutásomra – technikai hiányosságok, kezeim között széteső Forelle orsó, reménytelen gubancok, fékbeállítás hiánya miatti szakítások. Nyolc-kilencéves lehettem, amikor az egyesületi horgászversenyen (ahol kizárólag snecizni volt érdemes) elindultam a többi gyerek között.
Spiccbotom nem lévén egy kölcsönkapott sima, orsós, nehéz fenekező cajggal úszóztam, el lehet képzelni, hányadik helyen végeztem… (A verseny végéről örök és szomorú emlék, ahogy a verseny végén a sok ezernyi visszaengedett, természetesen már órák óta döglött küsz szőnyegszerűen ellepi a Duna-öböl felszínét…)
Korai pecásévek
A snecik, vörösszárnyúak és naphalak rémeként tengettem az elkövetkező éveket, a Velencei-tó sekély vizein aprítottam az apróhalat, emellett a balatonszepezdi nádszálak és kákacsomók közül szedegettem, amit horgom elé terelt a balszerencse. Akkoriban – jó harmincöt éve – némileg más szemlélet volt uralkodó a zsákmány sorsát illetően. Emlékszem, hordtuk haza a keszegeket is, volt, hogy öt-tízkilónyit, aztán kezdődött a nehezebbik része: el kellett „sózni” a fogott halakat valamelyik gyanútlan szomszédnak.
Persze, nem visszterhesen, de a rengeteg keszeg megpucolása felett érzett általános szomszédi munkaundor megnehezítette, hogy könnyen új „gazdát” találjunk a rengeteg halnak. Nemesebb jószágot ritkán zsákmányoltunk; ennek számos oka volt. A legfontosabb ezek közül, hogy általában ad hoc jelleggel, pár órára jutottunk ki édesapámmal a vízpartra, mivel ekkoriban épült a család nyaralója, ami a szabad hétvégék javát felemésztette. Általában vasárnap délután, kvázi jutalomképp ültünk ki átlagosan három-négy órát.
Az azóta sajnálatosan elkótyavetyélt nagyszülői nyaralóban, Balatonszepezden jobb lett volna a helyzet, de itt általában nagyanyámmal kettesben nyaraltam, aki nem nézte túl jó szemmel a hobbimat, volt, hogy a nyaralás időtartamára el is tiltott tőle.
A legszebb emlékek a Körösökről
Gyerekkorom horgászpályafutásának fénypontját két Körösök menti hétvége jelentette, ahova édesapám szűkös baráti társaságával mentünk, sátorral, serpenyőkkel, hálózsákokkal, miegyébbel felfegyverkezve. Egy egész új világ nyílt ki előttem, gyönyörű természeti környezet, ember rajtunk kívül sehol, változatos zsákmány. A kubikgödrök partjáról mesés apróhalfogást tudtam produkálni, vörösszárnyúakat, naphalakat, bodorkákat, sügereket fogtam meglehetősen nyomorult felszerelésemmel.
Érdemi változást technikai felszereltségemben a tizenkettedik születésnapom hozott. Megkaptam ugyanis apámtól ajándékba a féltve őrzött és legjobbnak tartott, még külföldön vásárolt Shakespeare márkájú teleszkópos botját, rajta egy igazi Rileh-Rex orsóval. A kurblin harmincas, sárga, szovjet gyártmányú zsinór volt, a bot felszerelve etetőkosárral és horgokkal. A szerelék nem volt ismeretlen, az elmúlt években sorozatos nyaggatásom hatására édesapám időnként engedte, hogy én fogjam meg a botjain jelentkező kapásokat. Tizenhárom évesen ezzel a bottal fogtam meg első saját méretes pontyomat: egy osztálytársam nagyszüleinél nyaraltam a Ráckevei Dunán, és az Angyali-szigetről benyúló stégen fárasztottam ki a másfeles pikkelyest.
Átmeneti szünet…
Tizenéves koromban aztán átmenetileg más hobbik, más prioritások vették át a peca helyét. Először a sport, utána a zene, a bulizás, a kártyázás a haverokkal… lányok… tudjuk, hogy megy ez az élet eme szakaszában. Legközelebb huszonéves koromban fordultam vissza a pecához, bár addig sem telt el olyan év, hogy legalább nyáron ne horgásztam volna párat. Ezek az alkalmak ugyanakkor egyre unalmasabbnak tűntek: jellemzően a Velencei-tó partjáról fenekeztünk. Akkoriban ezzel a módszerrel három halfaj közül lehetett biztonsággal zsákmányolni: dévér, ezüstkárász, ponty. Nem csoda, hogy hamar elment a kedvem, túl nagy változatosságot nem jelent, ha a csontival csalizott etetőkosaras szereléssel a huszonkettedik tízdekás dévért fogja az ember.
Kék idők…
Aztán valahogy rátaláltam a „kék oldalra” és ezzel párhuzamosan néhány, azóta is tartó horgászbarátság is kezdetét vette. Ördögh Máté polihisztor barátom (akivel több közös hobbink is van a horgászaton kívül, a második helyen az akvarisztika áll) beavatott a fővárosi Duna rejtelmeibe. Legelső közös őszi „bemutató” horgászatunkon rögtön sikerült menyhalat és márnát is fognom – hihetetlen szerencse, utólag már tudom. (Máté nemrégiben osztotta meg velem, hogy mindenre kiterjedő és évtizedekre visszanyúló statisztikái alapján összesen két (!) olyan horgászatát tudta felidézni, amikor márnát és menyhalat is fogott).
Ebben az időszakban viharos sebességgel tértem át a finomszerelékes horgászmódszerekre, match, bolognai, feeder, majd picker. A pickerbot iránti szerelem azóta is tart, két kis Nexave botomat igen nagy becsben tartom. Elkezdtem pergetni is, bár ebben a műfajban még azóta sem vagyok akár csak közepesnek mondható pecás sem. Mára, 2022-re jellemzően pickerrel horgászom a vadvizeket, illetve sokat szoktam hagyományosnak mondható fenekező vagy úszós módszerrel rablózni is. Emellett matchbotozás, spiccbotozás, bolognai módszer, feederezés, hagyományos fenekezés, pergetés is gyakran terítékre kerül.
…de azért néha vissza kell térni a gyökerekhez
Persze bárki bármit mond, de amikor a hosszú várakozást követően a sárga kapásjelző karika megemelkedik a taposott küszös fenekezőn a sötétben – számomra ennél izgalmasabb dolog nincs a horgászatban. (Kivéve a csatornákon, mert ott jó eséllyel törpeharcsa a ludas…) Szinte minden hazai horgászmódszert űzök tehát, kevés kivételt a kuttyogatás, a legyezés és a rakózás jelent, bár ez utóbbi műfajt tervezem elkezdeni, a csatornákon minden bizonnyal jóval eredményesebb lenne a pickernél. Kuttyogatáshoz csónak (és helyismeret) kellene, a legyezést meg „távolról tisztelem”, de sosem lesz annyi időm, hogy érdemben elkezdjek vele foglalkozni. (A bojlizást meg nem tartom horgászatnak, remélem, nem sértődnek meg ezért az esetleg erre látogató bojlis „kollégák”).
Csak a vadvíz!
Még egy fontos dolog – csak a vadvíz! Ez a gondolat ihlette ennek a blognak a címét is. Próbáltam én mindenféle kockatavakon becsülettel, de alig akadt olyan horgászatom, ami számomra élmények terén megfelelne egy bármilyen vadvízi betlinek. Anno az egyik horgásztavon volt, hogy zsákszám fogtam a 3-6 kilós pontyokat, de valahogy nem volt az igazi olyan halakra horgászni, amelyeket három nappal korábban ugyanekkora korában telepítettek be. Egy másik, hasonló méretű, párhektáros tavon sorra fogtam a gyönyörű, másfeles dévéreket, egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy a Tiszából hozzák ide a halászok zsákmányát… élővízből… a kis kockatóba… (Jó, ez nem ma volt, hanem a 2000-es évek közepe tájékán, de akkor is). Nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom… Élővízből, vadvízből kiszedni halat azért, hogy egy akváriumban valaki kifogja és büszkén pózoljon vele…? Meg utána bölcsen értekezzen a „kapás kicsikarásáról” és az ilyen-olyan pelletek fogósságáról…? Na, nem, köszi…
Mi az a vadvíz?
Nekem maradnak a vadvizek – még ha tágan is értelmezem a fogalmat. Duna, Ipoly, Dráva, ez egyértelmű. Velencei-tó, Balaton, na, ez már neccesebb. Na de a mesterségesen létrehozott, ám mára totálisan elvadult Fűzvölgyi-csatornát – ami 2022-re az egyik kedvenc horgászvizemmé nőtte ki magát röpke egy év alatt – például jogosan nevezem-e vadvíznek? Mindenesetre az elmúlt tizenöt évben szinte kizárólag az ilyen vizeket járom, és egyáltalán nem hiányzik a tömegpeca. Számomra az optimális horgászat az, ha nem találkozom mással a vízparton. Horgászcimborák közül nagyon keveset bírok elviselni magam körül – nem bírom a harsány és versengő embereket a vízparton. Ettől még lehetünk akár legjobb barátok is, de közösen pecázni nem fogunk, és ez így van jól. A vízparton csöndben kell lenni és átélni a hely szakralitását, ez hatványozottan igaz a természetes vizekre. A versengés pedig teljesen távol áll tőlem, a legjobb pecát is teljesen tönkreteszi szerintem, ha arról szól minden, hogy a három méterre tőlem ülő barátomat hogyan tudom mindenáron túlfogni.
A jövő
Horgásztam már rengeteg vadvízen, de még sokkal többön nem – a jövő egyik kihívása minél több helyet felfedezni és meghorgászni, amíg még módom van rá. Sajnos, vadvizeink állapota egyre romlik, fogynak az élőhelyek, modern világunk csillapíthatatlan étvágya előbb-utóbb mindent felfal. Ugyanakkor rengeteg gyönyörű hely vár még felfedezésre… remélem, megadatik, hogy az ilyen típusú vizekből minél többet meg tudjak látogatni hátralévő életemben.
Vélemény, hozzászólás?