Nem lehet mindig a sikeres pecákról írni, néha teret kell engedni a kudarcos-félkudarcos próbálkozásoknak is, mert tanulni ezekből is lehet. Az alábbi horgászat – bár papíron sikeresnek mondható – rengeteg félresikerült mozzanatból tevődik össze, ettől függetlenül már most érzem, hogy évek múlva szívesen fogok visszaemlékezni rá. Lássuk, hogyan nem fogtam meg egy nap alatt három szép csukát is!
Itt az október, itt vannak a csukák! Lelkesednem kellene, mégis, rettenetesen nehezemre esik a kelés hajnali ötkor. Nyomorúságom csak egyre fokozódik, mikor a dérlepte, „kockára fagyott” kocsival szembesülök. Heveny üvegkaparászást és intenzív fűtést követően megindulok kedvenc őszi csukázóhelyem, a Fűzvölgyi-csatorna szalkszentmártoni zsilip alatti szakasza irányába. Félúton már jobb a kedvem, hiszen pecázni megyek!
Irány a vízpart
Helyenként vastag ködfoltokon hajtok keresztül, emellett hideg van, alig egy fokot mutat a hőmérő – némileg kontrasztos a két héttel ezelőtt mért huszonöt-harminc fokokkal. A csatornapart szerencsére üres, pedig ez a szakasz elég sűrűn látogatott, ennek ellenére egyedül vagyok. Jobb is ez így, nem szeretem a tömegpecát. A víz csendesen folydogál Dunavecse irányába, a csatornából pára és köd képződik, amely a felszín felett lebegve sejtelmes hangulatot varázsol a vízpartra.
Csalihalfogás és az első érdeklődők
Kipakolok, gyorsan összerakom a spiccbotot. Szerencsére nem okoz gondot a csalihalfogás, mindenfajta etetés nélkül is percek alatt megvan a tucatnyi kishal – főleg bodorka, de akad naphal, vörösszárnyú és sneci is köztük. Közben bosszúsan szembesülök azzal, hogy az előző este gondosan kimosott és kiteregetett kéztörlő rongyomat otthon felejtettem, így a nap folyamán kénytelen leszek a vizes-halnyálkás-csontis kezeimet a nadrágomba törölni. Sebaj, túléljük, dobjunk be.
Előkapom a durung úszós csukázót, felpattintok egy közepes méretű bodorkát, és már lendül is a cucc úgy 8-10 méterre. Az úszó nem igazán akar beállni, a kishal szemlátomást nagyon igyekszik a part felé, a nádas irányába. Tartok tőle, hogy a bodorka azon lendülettel feltekeri magát a nádra, így teszek egy félig határozott mozdulatot a bottal, hogy eltereljem a sportos jószágot a vízinövényektől. A bot azonban visszarúg – úgy két másodpercig, majd a durung kivételét követően bután bámulhatom a takaros fognyomokat gazdagon tartalmazó, döglött bodorkatorzót. Ezek szerint mégsem a kishal volt ilyen izmos. Parádés kezdet, elbambultam, a (fognyomokból ítélve) szép, a kishal beesésére azonnal reagáló csuka pedig meglógott (elbénázott csuka Nr. 1.).
Lelkesen próbálkozom még vagy két órán keresztül, hátha megint sikerül megakasztani a jószágot, de nem. Közben jön a halőr is, korrekt ellenőrzést kapok („írjam be a víztérkódot is” –> kedvenc tevékenységem a vízparton…), megtudom, hogy Dunavecsétől felfelé senkivel nem találkozott a vízpart éber őre. Ma enyém a csati! 🙂 De most már ideje helyet változtatni, ez a placc kakukk.
A mizéria folytatódik
Felpakolok, lejjebb megyek egy beugróval, talán száz méterre a zsiliphez közeli placctól. Gyönyörű a hely: szemben és mögöttem is erdő, mellettem mindkét irányban nádas, belógó faág, csiribiri-zabszalma. Lendül befelé a két fenekező, mindkettőn élénken ficánkoló bodorka kevlárelőkén – miután a MOHOSZ általam ismeretlen okokból úgy döntött, hogy a legtöbb vízen nem engedélyezi a drótelőke használatát. Az úszós boton vastag, negyvenes fluorokarbon előke van, de a szemközti növények elé jóval könnyebb fenekezővel eljuttatni a csalit, így a két kevláros cucc kerül oda.
Hamarosan finomkodó kapás a bal oldali boton, majd az egyre határozottabb húzásba belelendítem a botot. Némi csapkodás után az átlagosnál kisebb, méret körüli csuka a „jutalmam”. Felvillanyozva csalizok és dobok be újra, annyi a potenciális rejtekhely, hogy biztos vagyok benne: fogok én még itt ma ennél nagyobb csukát is.
Kisvártatva ismét kapás van a bal oldali boton, az előzőnél jóval határozottabb az elkövető. Bevágást követően mintegy két másodpercig komoly súlyt érzek, aztán megkönnyebbül a szerelék. Csak gratulálni tudok a MOHOSZ-nak: a drótelőkével biztosan megfogott hal helyett egy húszcentis, megemészthetetlen kevlárdarabbal és egy jókora kampóval a szájában éli tovább az életét egy szebb csatornacsuka. Remélem, elégedett a horgászszövetség a remek új szabályával. Persze dühöngök, már a második szebb halam lépett meg, igaz, itt legfeljebb csak részben érzem magam hibásnak – ettől függetlenül átszerelek negyvenes fluorokarbon-előkére minden botomon. (Elbénázott csuka Nr. 2.)
Mindig van lejjebb
Úgy döntök, hogy a szemközti, napsütötte nádas elé fogok dobni, méghozzá úszós bottal, nagyobbacska bodorkával, hanyagoljuk a kaszaköveket. Mivel a víz lassan, de határozottan folyik, így túlhúzom az eresztéket – ha a fenék felett lebegne a csali, percenként dobhatnék újra, így viszont az ólom leül a fenékre, a jókora csukázóúszó pedig megül a helyén, még ha némileg csálén is.
Nem telik bele húsz perc, élénken mozgolódni kezd az úszó, majd valami bivalyos jószág hatalmas erővel és sebességgel kezdi vonszolni a szereléket. Várok, várok, aztán egy alkalmasnak vélt pillanatban bevágok. A hal élénken védekezik, mégis sikerül egy-két percen belül partközelbe vonszolnom. Mikor végre meglátom a halat, elképedek: valaha volt legnagyobb csatornacsukám küzd a horgon, saccra van vagy hatvan centi és úgy két és fél-három kiló. Jellegzetesen gyors, kígyózó úszásával a tőlem jobbra burjánzó nád alá tör be, és sajnos, azzal a lendülettel fel is tekeri magát valami víz alatti nádtorzsára.
Szenvedek, próbálom a halat kizavarni a nádból, sikertelenül. Néha beválik ilyen helyzetekben, ha az ember leteszi a botot, a hal meg majd kijön, ha akar – ezúttal nem ez történik. Ismét kézbe veszem a nehéz úszós cuccot, próbálom finoman feszegetni minden irányba a szerkót, a hal időnként visszarúg, meg-megiramodik, de nem szabadul ki az átkozott zsinór. Már-már azon gondolkodom, hogy be kéne menni érte, de ekkor egy közepes erősségű feszegetésnél eldurran a kötésnél a zsinór. Mérhetetlenül csalódott vagyok, ezt valahogy megint sikerült elvesztenem – már a harmadik szebb csukát a mai napon! (Elbénázott csuka Nr. 3.)
Vigaszdíj
Erős hiányérzetem van, mégis úgy döntök, hogy lassan elég mára. Búcsúzóul előveszem a pergetőbotot, dobok még párat hazamenetel előtt. Turkálok kicsit a dobozomban, a twistereket kicsit unom, meg ha már ennyire csukás a pálya, próbáljunk valami mást… ez az, támolygó kanál. Nem vagyok egy nagy pergetőmágus, twistereket úgy-ahogy tudom kezelni, körforgóval és wobblerrel is fogtam már halat, de támolygóval még soha. Itt a vissza nem térő alkalom – és lőn, úgy a tizedik dobásra meg is érkezik a rávágás, átlagosnál kicsit kisebb, 42 centi körüli csatornacsuka az elkövető. „Inkább ez maradt volna le az előző helyett” – füstölgök magamban még egy darabig, majd nagy nehezen rászánom magamat a távozásra.
(Előtte még a biztonság kedvéért elveszítek két támolygó kanalat is azáltal, hogy mindenképpen húsz centire a szemközti nádtól szeretném, hogy vizet érjenek bedobáskor a kanalak, persze mindkettőt fél méterrel túldobom – ez egy ilyen nap).
Szóval, a nyugodt, békés csukázásból így sikerült burleszkfilmet és jelentős vérnyomás-emelkedést generálnom. Mindentől függetlenül egy gyönyörű őszi napon horgászhattam az egyik kedvenc vizemen, halat is fogtam, tulajdonképpen nincs okom panaszra. (Csak azt a hármas csukát tudnám feledni…)
Csaba
Tragikomikum, ahogy a csukákkal viszonyulunk egymáshoz. Én pergetek rájuk csónakból, partról, Szigetköz ágvizeiben leginkább. Minél nagyobb támolygókanállal, s ráveti magát nem csak a csuka, hanem több balin és nagy sügér is csukának képzelte magát az utóbbi hetekben. Aztán végre felsejlett egy hinármező mellett a Big Mámmá. Mellényúlt. De úgy bitangul. Nem is tudom, levert a víz, megremegtek a lábaim is. Dobtam még a környékre vagy 5x. Persze nem mutatkozott. Na még egy dobás. S amikor láttam, hogy kitör a hinarasból, elkapja a kanalat perecre hajtja a botot, sír az orsó, a csuka meg oldalról… hát hogy is mondjam, vaskos mint a combom, pedig nem vagyok egy nyikhaj hitvány gyerek, sőt, ha Magyarország ilyen lábakon állna…. na mire feleszmélek, a csuka úgy nyesi el a 40-es fluorokarbon „csukaálló” előkét, mint a cérnametéltet, s viszi a kanalam, s viszi a kedvem, a reményem. Soha többé ilyen előkét nem használok. Persze azóta 2x is megvizslattam a környéket, de csak az átlag 2-3 kilós csukák álltak be a nagy helyére, aki megsértődhetett, s új helyre költözött. Most megint fel kell kutassam. Sebaj, addig is dobálok. Ilyenek ezek a nagyok. Ne add fel te se, ott lesz az még valahol. A kisebbek meg elszórakoztatnak…..
András
Az igen! Sajnálom… Amúgy tényleg nem tudom, mi az alternatívája a drót(wolfram-)előkének, pláne nekem, aki kimondottan szeretek tradicionális sutyerák úszós-fenekezős csukázást folytatni pergetés helyett 😛 Mondjuk én annak is örülnék, ha a csatikon 2-3 kilós lenne az átlagcsuka, mint feléd 😉