Két szép ponty története, avagy RIP Velencei-tó
(And I looked, and behold a pale horse: and his name that sat on him was Death, and Hell followed with him).
2021 júniusában kedvem támadt egy hamisítatlan velencei matchbotos keszegezéshez. Évente általában két alkalommal szokott beütni ez a dolog, ilyenkor fogom valamelyik matchbotomat és a tó bármely pontján (ahol eléri a vízmélység a másfél-két métert), leülök, etetek valamennyit és más nem is kell a felhőtlen szórakozáshoz. Pár tucat egyendévért nem művészet megfogni, legalábbis 2021 júniusáig így volt ez.
Hajnalban már úton voltam a kiszemelt horgászhelyem, az Északi-strand melletti betonmóló irányába. Odaérkeztemkor kicsit elkomorultam, két horgász is volt már a „placcon”. Szerencsére a harmadik hely még üres volt, lecuccoltam, köszöntem, illendőségből megkérdeztem, van-e valami. (Ez amúgy általában teljesen irreleváns információ, rengeteg halat fogtam már betliző sárgavégűs kollégák mellől). Egyikük fogott egy szebb pontyot, másiknak semmi eddig, oké.
Jó kis peca néz ki ebből
Összeraktam a cuccot, gyors vízmélység-mérés, meg is van, remek; dobok pár gombócot a kiszemelt távra, kezdődhet a dévérdömping! De nem kezdődik. Konkrétan semmi nem történik. Variálok csalival, vízmélységgel, semmi. Még egy nyomorult sneci sem rángatja a csontit, kakukk a víz teljesen.
Kínomban összerakom a nálam lévő feedert, bedobok, ameddig tudok, hátha beljebb találhatóak a keszegek. Előetetés persze nuku, vaktában hajigálok. Közben szépen felkel a Nap, egyre világosabb a víz. Érthetetlen betliszag úszik a levegőben, mi van itt? Csontira egy moccintás sincs…?
Betlimentés
Aztán egyszer csak lassan, de határozottan görbül a spicc… és nem hagyja abba, nyúlik a víz felé a feeder. Bevágás után mintha falba ütközne, megáll a bot félúton… aztán megindul az ismeretlen jószág… ez biza’ egy kósza ponty. Na, lássuk, bár ez mintha némileg nagyobb lenne, mint a szokásos telepített buta egyharmincas, másfeles…
Bólogat a spicc, nem nagyon tudom közelebb édesgetni az ellenfelet… Kicsit már szégyellem, de vagy húsz percen át fárasztom a pontyot, valahogy nehéz felhúzni a kettes vízből a húszas főzsinór, tizenhatos előke kombójával… Aztán végre meglátom egy nagy burvány közepén, saccra akár ötös is lehet, ekkorát még nem fogtam partról, csak csónakból… Szerencsétlenkedem még egy darabig, de végül a szomszéd megmeríti. A szomszéd sporinál van mérleg is, pontosan négy kilót nyom a tükrös.
Nem is betli ez…
Tanulva az eddigiekből beszüntetem a meddő matchbotozást, visszaküldöm a feedert. Tíz percen belül ismét görbül a spicc, jóval lanyhább ellenállást követően jókora ezüstkárász virgonckodik a merítőben. A következő hal viszont már dévér, az egyetlen, amit aznap (és az év hátralévő részében…) fogtam.
Teljesen random módon hajigálok a feederrel, értelmetlennek tűnik a peca, de nem az, mert határozott kapást követően megint falba ütközöm, megismétlődik a korábbi jelenet… hosszas fárasztást követően egy kifejezetten szép, hibátlan, három és feles tőpontyot szákol nekem a mostanra némileg ingerült szomszédom. Elég is mára a pecából, megyek haza.
Armageddon
Aztán kezdtek szivárogni a hírek… volt egy horgászverseny az Evezőspályán, ahol a „nagyok” is betliztek, pár keszeggel versenyt lehetett nyerni… mindez pár nappal a fenti pecám után. A versenyhorgászok beszámolói alapján abnormálisan, a Velencei-tóra egyáltalán nem jellemző módon tiszta és átlátszó volt a víz, aminek bár akkor még nem tudtam az okát, de valamiért nagyon nem örültem, rossz előérzetem támadt.
Akkor még nem tudhattam, hogy a két szép ponty azért férhetett hozzá a csalihoz, mert már nem volt más uszonyos, ami felvegye azt előlük. Június 18-án jelentek meg az országos médiában az első hírek, amelyek a velencei-tavi „lokális oxigénhiány miatti”, „szórványos” halpusztulásról számoltak be… Amit aztán bibliai csapásként követett a tömeges júniusi, majd a még pusztítóbb nyár végi armageddon. Süllő nem nagyon pusztult, mert már nem volt minek, a java már előző évben kidöglött a vegetáló tóból… de keszeg, küsz, balin tonnaszám borította szőnyegként a medret, helyenként egy-egy óriási harcsa, amur… csukát érdekes módon keveset találtak, vagy kibírták a csapást, vagy már előtte elfogytak… a pontyok és az ezüstkárászok nagyjából túlélték.
Jelen bejegyzés írásakor 2022. augusztus közepe van, pont egy éve a második hullámnak. Idén márciusban horgásztam egyet a tavon és annyi, pedig ezerkétszáz méterre lakom a tótól… (Ehelyett járhatok el ötven-száz kilométerre, ha természetes vízen akarok lógatni).
Hogy a Velencei-tó mikorra fogja kiheverni a történéseket, arra vonatkozóan még csak becslésekbe sem merek bocsátkozni, a tó vize rekordalacsony, jó úton a kiszáradás felé. Csónakos sporik fogják szépen a pontyokat meg a kárászokat, de nekem ez kevés, annyira nem hoz lázba a dolog. Mérhetetlen fájdalmas dolog így látni haldokolni a tavat, amelyhez annyi szép emlék fűz.
Akit érdekel, milyen volt egy jó rablózós nap a tó normális időszakában, még a pusztulás előttről, annak ajánlom szíves figyelmébe az alábbi bejegyzést is:
Ezt is megértük, lassan vége a télnek, itt a tavasz! Persze az időjárás erről kizárólag munkanapokon hajlandó tudomást venni, hétvégenként Read more
(Blogtulajdonosi előszó: ritka, sőt, valójában első alkalom, hogy "vendégelőadó" ír a blogomon, ilyen nem lesz sűrűn, de Máté barátom írásait Read more
Nyakunkon a tél, hamarosan december. Télen beszűkülnek a lehetőségeink a vadvízi horgászatot illetően. A fagyos éjszakák és a hideg nappalok Read more
A sors útjai kifürkészhetetlenek. Úgy jött ki a lépés, hogy a következő időszakban Egyiptomban folytatom a pályafutásomat, persze munkaügy miatt. Read more
Egész decemberben terveztem, hogy elnézek egy évzáró pecára kedvenc Ipoly folyómra, aztán persze mindig más dolgom akadt. Így lett az Read more
Vélemény, hozzászólás?