Van az úgy, hogy az ember a legkézenfekvőbb vizet nem horgássza. Nekem úgy sikerült egyáltalán nem horgásznom a Kiskunsági Öntöző Főcsatornán, vagyis a „Kunin”, hogy lassan egy éve büszke stégtulajdonos vagyok a vízen. Igen ám, de a stég elhelyezkedése miatt esőzések után a felázott földút, negyven fokban pedig a pusztító hőség miatt mindig találtam indokot arra, hogy máshol lógassak, míg aztán 2023 augusztusának végén elegem lett – leginkább magamból, és nekiindultam a Kunsági felfedezésének.
Első horgászat
Tényleg életszerűtlen, hogy míg a Kunságiból eredő Fűzvölgyi- (Nagy-éri-) csatornán horgászom szinte egész évben, addig a szomszédos „Nagy Testvért” ennyire elhanyagoltam. Kezdésnek a Szalkszentmárton külterületén található Homoki hídhoz terveztem egy próbapecát. Útközben (persze) meg kellett állnunk Dunavecsén, „ránéztem” kedvenc kis Fűzvölgyi-csatornámra, de sajnos, nem találtam mást, mint rengeteg szemetet a vízparton és feltorlódott zöldséget a zsilipnél.
A rövid szemrevételezést követően megebédeltünk egy dunavecsei étteremben („vecsei aprópecsenye”, ld. a fotót, jóféle fűszeres brassói, nagyon finom), majd Szalkszentmártonnál lőttem még pár fotót a „kistesóról”, mielőtt áthaladtunk volna a Homoki hídon.
Igazán kellemes, erdős szakaszához érünk itt a csatornának, ráadásul száraz időben a földút sem olyan gyalázatos, mint úgy általában a környező vizek partjain. A döglesztő hőség ellenére viszonylag civilizált pecát tett lehetővé a rengeteg, fejünk fölé nyúló lomb és az így kialakuló árnyékos-félárnyékos környezet.
Nagy elvárásaim nem voltak, két feederrel készültem, egyikre pelletet, másikra gilisztát tettem próbaképpen. Utóbbiról villámgyorsan letettem, mivel bedobást követően tizenöt másodperccel később máris egy nyomorult törpeharcsa rázta a botspiccet. Sebaj, majd három hét múlva, október elejére talán eltűnnek… Így hát innentől kezdve mindkét boton különféle pelletekkel próbálkoztam.
Szerencsére másféle halak is gazdagon lakják a vizet, így szép ezüstkárászok és dévérkeszegek tették tiszteletüket felváltva, bár némileg ütemtelenül, nem volt igazi ritmusa a pecának. Sajnos, a horgászatot nehezítette a süllőhínár végeláthatatlan áradata, minduntalan emberfejnyi csomót képzett az (amúgy dekoratív) zöldség a damilon, folyamatos álkapásokat és nyeletőfék-zsizsegést okozva. (Zsinórsüllyesztő persze véletlenül sem volt nálam).
Aztán később egy kisponty is bejelentkezett, de sajnos, nem követték a horgon nagyobb fajtársai. Mindenesetre biztatónak mondható, hogy délutáni melegben, különösebb előetetés nélkül azért folyamatosan volt érdeklődő.
Vártam az este beköszöntét, mert mindenképpen rá akartam próbálni a rablóhalakra is. A kishalfogás nem jelentett gondot, perceken belül meg tudtam fogni a szükséges 10-12 darab kishalat, sneciket, vörösszárnyúakat vegyesen. Külön süllőzőbotot nem hoztam magammal, a két feedert szereltem át csúszóólmos végszerelekére, melyen taposott-fűzött küszt, illetve vörösszárnyút kínáltam fel 40-50 centis előkén.
Némi meglepetésemre szinte folyamatosan kapásom volt, igaz, ezek egy része az erőszakos törpeharcsáktól származott. Ennek ellenére a sötétség beálltával szép, kiló körüli süllőt akasztottam, de a merítést megelőzően, mintegy két méterre a parttól kirázta a szájából a horgot és lelécelt.
A következő órában viszont két kisebb csíkoshátú is jelentkezett, így a próbapeca végül sikeresnek volt mondható olyan szempontból, hogy kiderült: van süllő ezen a szakaszon is, érdemes próbálkozni a rablózással. Más kérdés, hogy ahol ezek az ötven-nyolcvandekás, kilósforma süllők tobzódnak, ott nem igazán lehet nagyobbat fogni, én legalábbis máshol ezt tapasztaltam…
Második peca
Pár nappal később ismét ugyanott próbálkoztam, ha lehet, még nagyobb hőségben. Kezdésnek rögtön csalihalfogással indítottam (hátha eszik a csuka), a szokásos vörösszárnyúak és snecik között befigyelt egy rőfös nagy naphal is – szerintem harminc éve nem fogtam ekkorát.
Egy ideig próbálkoztam a meddő csukázással (úszós módszerrel), de nem jártam sikerrel, így váltani kényszerültem kétbotos feederezésre. Ezúttal a kárászok dominálták a pályát (sajnos, az ezüstös fajból…), talán öt kárászra jutott egy dévér, illetve egy meglepően szép, fél kiló fölötti karikakeszeg. Ezen a horgászaton terveztem felavatni a nemrég kapott fejkamerámat, de sajnálatos módon nem voltam még teljesen tisztában a működésével. Így hát hiába dörzsöltem a tenyeremet, hogy milyen jó kis informatív videót készítek majd a peca során felvett anyagból, később kiderült, hogy rossz gombokat nyomkodtam felvételindítás helyett… Maradt néhány szokásos, telefonos fotó „dokumentálásilag”, a tervezett filmből nem lett semmi.
Este ismét próbáltam rablózni, de pár törpeharcsán kívül ezúttal nem akadt jelentkező. (Ami azért elég furcsa, lévén pár napja mintegy másfél óra leforgása alatt három süllőt is sikerült akasztani).
Harmadik horgászat
A harmadik alkalom igazán rendhagyóra sikeredett, mivel pont a születésnapomra, a tervezett peca helyszínére és napjára, szeptember nyolcadikára jelentette be az őszi telepítést a vízkezelő. Sokáig úgy volt, hogy inkább a telepítés helyszínétől jóval távolabb fekvő stégemet nézzük meg, de olyan hőség volt (és a stégen nincs árnyék…), hogy végül győzött a lustaság és a közelség. Maradt a Homoki híd, mint immáron „bevált” pecahelyszín.
Erről a horgászatról azért nem érdemes különösebben beszélni, mert a telepítés napján frissen berakott háromnyaras pontyokra horgászni nagyon nem az én műfajom – viszont barátnőm családja velem ellentétben szereti a halat, és pontyot már rég kaptak. Némileg kapóra is jött tehát a vízkezelő kedves születésnapi ajándéka ;), nekiláttunk feederezni.
Összesen öt pontyot sikerült megakasztani és szákba terelni – és rajtuk kívül semmi mást! Valószínűleg a jókora, másfél-háromkilós jószágok elverték az óvatosabb őslakosokat a helyszínről, mert sem keszegfélét, sem kárászt nem sikerült aznap fognom. Amúgy érdekes volt, hogy az öt ponty folyamatosan növekvő méretben jelentkezett. Kezdtem egy másfelessel, majd egy kettő-húszassal (ezt a két halat elvittük), majd utána két darab kettő-feles és végül egy vastagon három kiló feletti pontyot sikerült fogni – utóbbiak elúsztak fotót követően.
Igazi mérföldkő a blogom történetében 😉 , barátnőm lőtt néhány (lesi-)fárasztásos videót (sajnos, nem a kamerával, hanem telefonnal, így nem olyan jó a minőség, de a lényeg remekül látszik rajtuk). Sajnos, nem volt nálam normális merítő, így eléggé megszenvedtem a bajszosok partra terelésével.
A két videót az alábbi linkeken, vagy a képre kattintva lehet elérni:
Összegzés
„This is the beginning of a beautiful friendship”, mondhatnám, mivel biztos vagyok abban, hogy rengeteget fogok még én horgászni a Kunságin – bár sokkal több a jó horgászhely, mint a rendelkezésre álló horgászidő….
Meglátjuk, mit hoz a jövő, mindenesetre nagyon jó benyomást tett rám a csatorna az első három alkalommal. Jó lenne nem csak pár órára leugrani, hanem mondjuk egy hetet eltölteni itt, rendesen megetetve egy helyet és kivárni a jó halakat – de ami késik, nem múlik!
Novi
Bátor dolog 😉 s /nekem/ kissé szokatlan fárasztás, a két láb közötti felspanolt másodpálcával…
Bár, most még :p száraz volt a part, s nem volt ’emberes’ az ellenfél se /ha értesz/…
András
Köszönöm a kommentet! Elázni majd a Dunán fogok szokás szerint XD
Csaba
Egyre inkább kedvet kapok magam is a csatornapecákhoz, nálu k ugyan kisebbek, de összeköttetésbem állnak egymással, a Mosoni-Dunával és a nagy Duna ágrendszerével. Mindig van meglepetés. Örömmel olvastalak!
Köszi
András
Köszönöm szépen! 🙂 Szerintem egyszer régen horgásztam valami hasonló csatornában felétek, ha jól emlékszem, Lébény környékén szálltunk meg, és arrafelé volt sok kisebb csati…
duba
Hallé Banderas!
Akkor most itt foglak le”BOLDOGSZÜLETÉSNAP”ozni!!! 😀 😀 😀
duba aki mégnemcsúszottkianyó’cnapbó’
András
Köszöni szépen! 🙂