Számomra a süllő a hazai vizek csúcshala. Igaz, kecsegét, sebes pisztrángot és pár hasonló, ritkább halat még soha nem fogtam, de nem hinném, hogy a süllőt valaha képes lesz bármilyen halfaj letaszítani a képzeletbeli trónjáról a szememben. Régebben a Velencei-tavi horgászatok közben rendszeresen feladtam a kétbotos keszegezést, pontyozást a jóval bizonytalanabb süllők kedvéért. Persze általában hoppon maradtam, és nem volt süllőkapásom. De amikor igen, az mindig piros betűs horgásznapnak számított. A mostani írás nem annyira a módszerekről szól, inkább csak elmélkedés az elmúlt tizenöt év süllőfogásai körül.
Pergetőhorgászok között még a közepes minősítést sem kapnám meg, bár pár süllőt sikerült azért becsapnom az évek alatt, főleg teniszlabdaszínű gumiférgek segítségével. Jóval többet fogtam viszont fenekezve, állóvízen, folyókon és csatornákon egyaránt. A nyári éjszakákon a lámpafényben mozduló kapásjelző karika, a folyóvízi pecánál a húzásokat közvetítő botspicc látványa hozza meg számomra a legjelentősebb adrenalinlöketet valamennyi horgászmódszer közül. Egyszerűen imádok süllőt fogni, arról nem is szólva, hogy ez az egyetlen halunk, amelynek húsát úgy-ahogy képes vagyok elfogyasztani.
Velencei süllők
Velencén – nyilván – sokkal eredményesebb volt a csónakos horgászat, de partról is lehetett eredményt elérni. (A múlt időt a süllő sajnálatos és vélhetően teljes 2021-22-es kipusztulása indokolja, már ami a Velencei-tavat illeti). A Gárdonyi-félszigeten célzottan, kishallal vagy dévérből vágott szelettel csalizva, és véletlenül, pickeres keszegezés közben is sikerült zsákmányolnom a gyönyörű ragadozóból. Az Evezőspályán, partról, a 13-15 méterre található törés mögül is kibányásztam jópár süllőcskét. Volt viszont egy hely, ahol a speciális körülmények egyedi módszerek alkalmazását tették indokolttá.
Sajátos praktikák
Az Északi-strand melletti betonmóló alatt szabadon folyik át a tó vize (már amikor van benne…), és a beton alá beálltak a süllők. Régebben, amikor még rendes süllőállománya volt a tónak, szemtanúja voltam nem egy három-négy kilós jószág zsákmányul ejtésének. Gyerekkoromban egyszer egy horgász tilalmi időben fogott egy érzésre úgy négy-ötkilós süllőt a szemem láttára. Persze a jóindulatú horgásztársakra már harmincöt éve is lehetett számítani… Emlékszem, futva hozta oda az egyik spori a nyomtatott szabálykönyvet, benne a tilalmi idővel, nehogy véletlenül megtartsa a halat a szerencsés horgász. Nekem ekkora süllőt sosem sikerült fognom (nemcsak itt, máshol sem), de számos kiló körüli jószág vesztett rajta a taposott küszön.
A módszer lényege az volt, hogy a fenekező bot spiccét minél messzebbre be kellett nyomni a beton (és a lábunk) alá, majd a végszereléket óvatosan le kellett engedni a fenékre. A botot utána jellemzően elfektettem, a karika-kapásjelzőt pedig kihúztam a betonon. Kapáskor a karika elkezdett zörögni és a botspicc irányába közeledni. Ekkor óvatosan kézbe kellett venni a botot és a kellő időben bevágni – persze kifelé, elfelé a betontól. Volt, hogy egy este több szép süllőt is sikerült így becsapni. (Olykor persze megcsúfolt egy-egy csuka is, ilyenkor bután bámultam az éles szájszél által megtépázott előkémet. Időnként balin vagy szebb sügér is jelentkezett mellékhalként). Sajnos, hiába keresgéltem az archív képeim között, nem találtam olyan fotót, amellyel be tudtam volna mutatni ezt a módszert a gyakorlatban, így maradt a leírás.
Csuka helyett
Fogtam süllőket a dinnyési kikötőben is, bár itt azért mindig is jellemzően a csuka volt a főhal. Emlékszem, egyszer botvivős kapást produkált egy kiló körüli süllő, amely a csukáknak szánt kevlárelőkés szerkót vette fel. A hal az egyik keskeny betonmóló alól csapott ki a tízcentis élő bodorkára. Szerencsétlent konkrétan fejbe dobhattam a kishallal, mintegy tíz másodpercet tölthetett a vízben a csali, mire megindult a bot. (Apropó, kevlárelőke: nem működik. Egy ideig becsapott azzal, hogy a kisebb, kiló körüli csukákat bírta, aztán egyszer egy másfeles körüli szebb simán elvágta az éles szájszélével merítés előtt. Wolfram a minimum csukára – nekem legalábbis ez a tapasztalatom).
Balatoni élmények
A Balaton egészen speciális vízterület süllőzés szempontjából, de erről a témáról már rengeteg írás született és elég közismertek a módszerek, nem ragoznám. Túl nagy süllőket mindenesetre partról nem sikerült fognom, nyolcvandekás-kilósforma jószágok jöttek nem túl sűrűn. (Sajnos, a Balatonon viszonylag ritkán horgászom). Jellemzően Tihanyban szoktam lógatni nyárestéken, bár ezt a jövőben valószínűleg mellőzni fogom – túl sok az ember és a zaj még este tizenegykor is. Másrészt, Tihanyban az elmúlt években leginkább csak harcsát tudtam fogni partról, mellette pár balint, sügeret, sőt, egyszer egy rút törpeharcsát is. A süllők az elmúlt két év néhány tihanyi horgászata alatt elkerültek. A balatoni süllőzés amúgy is inkább csónakos műfaj, lásd még „savanyú a szőlő”…
Dunai módszerek
Aztán jött a Duna és annak öblei. A Dunán is aránylag keveset süllőztem, de annál változatosabb módszerekkel. Alapértelmezetten az őszi márnázásoknál szoktam alkonyattájt átszerelni az egyik feedert sima ólmos süllőző felszerelésre. Csaliként általában a márnáknak szánt csontira csimpaszkodó, napközben összegyűjtött gébeket használtam. (Érdekes módon valahogy erre több kősüllőt fogtam, mint süllőt).
Máté barátom ugyanakkor beavatott a Hajógyári-öböl titkaiba is. Ebben az időben (2010-es évek eleje) méretes hajók és pontonok álltak az öbölben, ezek alatt pedig rengeteg békés- és ragadozóhal lelt menedékre. Ezen a területen kishaldarabbal vagy gébdarabbal cincálgatva fogtam jópár kövest és kevés nemest, néhány irdatlan sügérrel, pár mohó kannibál gébbel és egyszer egy eltévedt dunai törpeharcsával fűszerezve a zsákmányt. (Egyszer pedig bemákoltam egy csukát is a süllőknek szánt monofillel).
Általában egy húsz gramm körüli végólom fölé húsz centivel kötöttem egy fület, abba csatlakoztattam a hosszabb előkét. A horogra általában gébdarab került, majd sötétedés környékén bedobtam úgy húsz-harminc méterre. Az ólom feneket érését követően oldalirányba, lassan, centinként húztam el a botot, majd amikor teljesen oldalirányba ért a bot, feltekertem a zsinórt és elölről kezdtem a lassú botfeszítést. A kapások általában nagyon óvatosak voltak, főleg a kövesek esetében.
Csatornás feketehátúak
Csatornán általában csak zsilip vagy természetes akadó (bedőlt fa, bokor) közelében tudtam süllőt fogni, de ezeken a helyeken esetenként akár többet is. A Fűzvölgyi-csatornán például remek a süllőállomány, de igazán szépen sajnos még nem akasztottam, inkább sokat a 80-110 dekás állományból. A zsilipek alatti oxigéndús, kishalakat vonzó víz kiváló terep a süllőzésre. Apró szépséghiba, hogy ezt sokan tudják és rendszeresen meghorgásszák ezeket a helyeket, a tömegpeca meg nem az én műfajom.
Sokkal izgalmasabb, ha megkeressük a „saját” tereptárgyunkat – vízbe dőlt fát, vízbe nyúló bokrot, bokoregyüttest – és azt fedezzük fel. Esetenként a feltorlódott növényi törmelékek környékén is lehet fogdosni őket. Volt olyan alkalom, hogy három, hetven és kilencven deka közötti süllőt fogtam egy órán belül a zsilipek előtt felhalmozódott zöldség alól. Csaliként szinte kizárólag élettelen, fűzött küszt használok, lehetőleg felhasított hasüreggel, hogy jobban terjedjen a zamata.
Mellékhalak
Csatornákon két kellemetlen mellékkörülménnyel mindenképpen számolnunk kell. Az egyik a rákok jelenléte, amelyek észrevétlenül „szemtelenítik” csalinkat, magyarán kieszik a kishal szemét, néha egészen horrorisztikus alkotásokat, beteges torzókat létrehozva. A másik pedig mindenki kedvence, a törpeharcsa. Az még hagyján, amikor húsz-huszonöt dekás példányok varrják fel magukat a horogra, annak még van valami élményszámba menő értéke… De amikor a jóval kisebb példányok megállás nélkül erőszakosan rángatják a csalit, az már elég bosszantó. Kivédeni őket nem könnyű. Az élő csalira sokkal kevesebb a süllőkapás, és a parafával lebegtetett csali sem olyan fogós tapasztalatom szerint, mint a sima, mederfenéken fekvő dög. Megoldást jelenthet a magasabbra kötött oldalelőke.
Mellékhalként a csatornákon szinte minden beeshet, rengeteg kisharcsát, balint, törpét, sőt pár békafejű gébet is sikerült fognom süllő helyett. Bár nagyon régóta horgászom már, a csatornapecát nem túl régóta művelem. Bízom benne, hogy a következő években megfogom a magam feketehátú, kékfarkú rekordsüllőjét valamelyik csalogányszavú, virágillatú kora nyári estén…
Vélemény, hozzászólás?