A köd - Csak a vadvíz

Stephen King kiváló novellája nyomán, Frank Darabont rendezésében készült el az A köd című nagyszerű sci-fi horrorfilm/filmdráma. A cselekmény lényege dióhéjban: az amerikai hadsereg tudósai véletlenül kaput nyitnak egy másik dimenzióba, melynek következményeként átláthatatlan köd ereszkedik a tájra, melyből kilépve nem evilági, gigászi lények lepik el a környéket, terrorizálva a helyi szupermarketben rekedt gyanútlan amerikaiakat. Miközben a korai ébredéstől nyűgösen a Duna felé vettem az irányt, az áthatolhatatlan ködöt látva óhatatlanul eszembe jutott a film – vajon jutnak-e nekem is „nem evilági”, vagyis jelen esetben vízi élőlények a mai napon? (Spoiler: igen).

Ősz van, a célhal így a márna

Idén teljesen elvesztem a csatornapeca bűvöletében, így hiába váltottam ki az országos területi engedélyt, októberig nem jutottam el sem a Duna, sem az Ipoly, sem másik, normális esetben kedvenceim közé tartozó természetes vizünk partjára. Ezt orvosolandó, úgy döntöttem, hogy a csatornacsukák hajkurászása helyett ezúttal a dunai márnákat veszem célba. A csatornaparti telkemen folyó munkák miatt sok időm nem volt, csak egy gyors hajnali-reggeli pecára volt időm.

A dunavecsei hajóállomás betonplacca mellett több keskeny ösvény ágazik el a víz felé. Az egyik ilyen ösvényen botorkáltam le a vízhez a hajnali ködtől csúszós, nyálkás köveken. Egyetlen, 3.6 méteres, letámasztott feederbottal terveztem a pecát, nagyhurkos végszereléken csonticsokrot kínálva csaliként, 120 és 150 grammos etetőkosarakkal készülve. A korábbi tapasztalatok alapján a folyónak ezen a mélyebb, köves szakaszán a márna a jellemző őszi zsákmány (igazi Cthulhu-bajusszal rendelkező élőlény, ha már A köd-ről és annak lovecrafti teremtményeiről beszélünk…)

Kezdetben vala a gébsereg, de persze van itt hal

Az első órában csak nyomorult gébek serege támadta a csonticsokrot, el is határoztam, hogy legközelebb vagy meglebegtetem a horgot valamivel, vagy egyszerűen csak sajtkockára cserélem a csalit, úgy talán nem veszi fel a nyálkás géb-armada. Persze nem volt nálam sem sajt, sem olyan matéria, amivel meg tudtam volna lebegtetni a csonticsokrot, így kénytelen-kelletlen pár percenként ki kellett tekernem a végszerelékemet a végén lógó félaraszos gébbel. Szerencsére a szélcsendes, ködös időben a legkisebb géb kapása is remekül látszott a spiccen, így legalább el tudtam kerülni azt, hogy az észrevétlen kapást követően percekig meddően áztassam a zsinórt.

Nyűglődésemnek erőteljes spiccgörbítés vetett véget, a szép márna fajának jellegzetességeként erőteljesen védekezett, többször kirohant, de pár perc alatt sikerült megmeríteni. Igazából a merítés volt a neheze: a meredek kőszóráson a hosszú nyelű merítőt kellett használnom, de valamiért csak egy keszeges nyél és egy lepkehálónyi fej volt nálam, némi kínlódást követően tudtam csak partra segíteni ezért a halat, ami amúgy alig fért bele a tenyeres dévérekre kalibrált (bár elnevezésében pontyos) viccmerítőbe. (Ez van, amikor több hónapnyi csatornahorgászat után kapkodva rakja össze az ember a felszerelését egy dunai horgászatra).

Ide jöhetnek a közhelyek, hogy „torpedó”, meg „folyóvizek vad harcosa” stb.

A szakítás

A szép márna megfogását követően emelkedett hangulatban folytattam a horgászatot, szinte a következő bedobásra botvivős kapást prezentált valami ismeretlen jószág. Belekapaszkodtam a nyélbe, amire szükség is volt, mert olyan ellenállást produkált a hal, hogy nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Első kirohanásnál lehúzott úgy harminc méter zsinórt – érdekes módon nem folyásnak felfelé, mint a márnák többsége, hanem befelé indult meg. Miután nagy nehezen megállítottam, folyásnak lefelé fordult a hal, nem sok közöm volt hozzá; fél percen belül talált valami akadót, ahonnan aztán se ki, se be. Sajnálatomra nem tudtam kimozgatni az akadóból, a meggyötört zsinór pedig pár perc után feladta. Ilyen is van, néha ők nyernek. Megtippelni sem nagyon merem, mekkora lehetett a hal; amennyiben márna volt, úgy nagyon óvatos becslésem szerint is túl volt a három kilón.

A második ködös márna

Továbbra is tejszerű ködben horgásztam, némi megdöbbenéssel figyeltem, amikor egy kisebb csónak lecsorgott előttem, benne egy pecás kollégával. Minden elismerésem, én ilyen ködben nem igazán mernék vízre szállni, minden modern segítő-technika ellenére sem.

Azért ez a köd is szép a maga sajátos módján

Mélázásomnak egy újabb erőteljes kapás vetett véget, ezúttal két percen belül megmerítettem az előző márna ikertestvérét a maga szintén 2.2 kilogrammos tömegével. Úgy látszik, ma csak a szebbecskék jártak erre. Persze ezúttal is kínlódni kellett a karikába hajló nyéllel és az erre alkalmatlan merítőfejjel, de valahogy megoldottam a dolgot.

Igazán nem lehetett okom panaszra, ilyen rövid horgászat alatt, csak etetőkosárral etetve ez a két márna véleményem szerint igazán szép zsákmány. Hiába, no, a Duna – minden nehézségével együtt – az egyik legjobb természetes vizünk, lásd még csakavadvíz 🙂

A második márna kifogását követően nem sokkal lejárt a horgászatra szánt időm, szedelőzködtem és mentem a dolgomra. Az ösvény tetejéről még visszafordultam, és készítettem egy fotót a lassan felszálló ködről és a folyamról. Ilyen pillanatokban mindig azt érzem, hogy szeretem, hogy horgász vagyok – és igazán hálás vagyok apámnak, hogy hatéves korom óta hordott magával a vízpartra. Mennyi felejthetetlen élményről maradtam volna le, ha nem így lett volna.

…a folytatás videón

Egy héttel később barátnőm társaságában horgásztam ugyanott, sikerült ismét fognom egy valamivel kisebb márnát, ám ezúttal a fogás telefonnal dokumentálva lett. Az erről készült videót az alábbiakban belinkeltem. Természetesen pakolási lustaság miatt ismét a nyomorult, alkalmatlan keszeges merítő volt nálam, de ezt most hagyjuk is… Ezúttal a köd helyett napsütés fogadott, de ez nem befolyásolta a márnák kapókedvét.

Erdős, köves rész a hátunk mögött, nagyon jó itt horgászni

Jövőre igyekszem többször eljutni a Dunára – ez a két gyors peca mindenesetre jó kedvcsináló volt. Mindenkinek minél több, és persze eredményes dunai horgászatot kívánok!