2022 szeptembere. A rettenetes, aszályos nyarat ismétlődő hidegfrontok trollkodják szét. Fecskék még láthatóak helyenként, de az is nyilvánvaló, hogy még egy hét és bottal üthetjük a nyomukat. Azért pecázni még el kéne menni…
Négy nappal korábban horgásztam utoljára kedvenc csatornámon, akkor rommá áztam, ráadásul alig fogtam értékelhető halat. Némileg szkeptikusan írom ki a szabadságot a munkahelyemen, különös tekintettel arra a tényre, hogy sikerült elég alaposan meg is fáznom. Végül egy termosznyi tea és három csomag papírzsebkendő társaságában érkezem a vízpartra.
A zsilip felett foglalok helyet. Egy idősebb spori már szűri a vizet hajnal óta, szemlátomást ért hozzá, érzékeny feederbot kishallal bedobva süllőre, másik bottal úsztat, nem fog semmit. Még keszegkapása sem volt hajnal óta. Nem túlságosan biztató az eredménytelensége, hamarosan összecsomagol és elmegy.
Lássuk, miből élünk
Elsőként rablózni próbálok, de sem fenekezve, sem úszóra nincs értékelhető érdeklődés. Közben megszórom némi szemessel meg tíz félkezes etetőanyag-gombóccal a szemközti susnyás szélét, hátha rááll valami. Egy óra múlva átszerelek békéshalra az egyik bottal, de a pelletekre sincs kapás. Rendben, ha már kivettem egy nap szabit, nem fogok hazakullogni, akkor ma törpeharcsára fogok célzottan horgászni, az mindig van… Délutánig talán összeszedek egy szép csokorra valót. Összerakom a kis imádott Nexave pickeremet, rajta sima ólom és csonti. Pár hete ez a szerelék fél percet nem töltött volna a vízben, már cibálták volna a törpék, de most nem. Helyette jön géb. Utána még három géb. Mi van, nem férnek a törpék a csalihoz a gébektől? Egyik invazív felüllicitálja a másikat… Apropó, az összes invazív halfajnak üzenem:
Rendben, rajtam nem fog ki a víz, akkor ez esetben gébdarabbal fogok törpézni. Váltás a pickeren (már vagy a negyedik szereléket állítom össze, ez egy ilyen nap): alulra előke, fölé forgó, ólom, majd úgy ötven centivel feljebb műanyag T-elem, oda is teszek egy rövid kis előkét. Besuhintom a kettévágott géb darabjaival. Nem telik bele öt perc, határozott kapás az érzékeny boton, erős ellenkezés a mélyben, mi a fenét fogtam? Elámulok, mikor végre feljön a hal: valaha volt legnagyobb, mérést követően negyvenhárom dekásnak bizonyuló törpeharcsám tekereg a zsinór végén. (Ekkor még nem hittem volna, de egész nap nem jött több). Húsz-huszonöt deka körülieket rendszeresen fogok süllőzés közben, de ez kétszer akkora. Mikor végre kiemelem (meríteni azért nem vagyok hajlandó), furcsa hang nyugtázza a fogást a túloldalról: „Az igen, mekkora törpeharcsa!”
A Fűnyíró Ember
Nézem, ki kommentál: egy random sárga furgonból kászálódik ki éppen valami furcsa figura, gondolom, pecázni fog ő is. Aztán hamar lelohad az amúgy is takaréklángon égő lelkesedésem: emberünk éktelen zajjal fűkaszálásba kezd. Gondolom, önkormányzati vagy valami megbízott cég melósa, de miért épp most kell ezt csinálni? Már vagy félórája zajong a tag, zörgeti a nádat, időnként sivít is ez a nyomorult szerkezet, mikor lesz már ennek vége? Aztán végre csönd, emberünk kényelmesen telefonálgat. Mikor leteszi, átkiabál: „Megy azért a hal…?” Mérgemben majd felrobbanok: „Maga mit tippel?” Nem érti, elismétlem, de másodjára már kevésbé ütős… Valamit morog, aztán folytatja a zajkeltést.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Ez egy durván ötven kilométer hosszú csatorna, némi demagógiával élve elmondható, hogy mindkét partot figyelembe véve száz kilométer hosszú a partja. Miért pont ezen az ötven méteren kell terrorizálni engem, amikor végre ki tudok venni egy szabadnapot és oda-vissza több mint száz kilométer utazok azért, hogy itt horgászhassak? Kérdezem a figurát a következő szünet alkalmával, „Tessék mondani, meddig tetszik még ezt csinálni”? „Még legalább fél, áhh, inkább egy óra”, na remek, ki ne találja már, hogy az innenső parton folytatja, mert akkor kénytelen leszek átcuccolni valahova, itt hagyva az etetésemet.
Kisharcsás közjáték
Egyre jobban belelovalom magam, marha mérges vagyok. Eszembe jut Stephen King novellája a fűnyíró emberről, remélem, a furcsa emberke nem fog nekihasalni Pán-módra a frissen vágott fűnek és felzabálni mindenestől, mert ebben az esetben menekülök… Közben valami csoda folytán majd lekapja a kis pickert a bottartóról valami ismeretlen erő, derékban görbül a remek pálca, komoly fárasztás zajlik, a törpékre kalibrált szerelék serényen dolgozik. Vendégem ezúttal egy szép kisharcsa, a felső horgot verte le fényes nappal, ragyogó fényben, nem teljesen értem, de örülök neki. Fotó és a viszonlátás’.
Aztán egyszer csak jön a megváltás: „Tudja mit, arra lejjebb még elhasználom a maradék benzint, aztán megyek…”. Elszégyellem magam, mégiscsak a munkáját végzi a jóember, én meg itt úri módon pöffeszkedek a parton, mindenféle passiókat űzve… „Elnézést, nem akartam bunkó módon viselkedni”, kiabálok át megenyhülve, „Semmi gond!” nyugtázza a Fűnyíró Ember. Szent a béke. Annyira, hogy amikor talál a fűben egy ötvenes damilra fűzött, elgörbült horgú műcsalit valami lehetetlen gumiféreggel, akkor átjön hozzám és nagylelkűen átnyújtja. „Csuka!” – mutat irigylésre méltó magabiztossággal egy nyílt vízi, egyértelmű balinrablásra. Megköszönöm ajándékát (majd később dobom ki, ha már nem látja). Végre lelép.
Doktor úr
No, csak három órába tellett, de ismét csönd van, végre lehet horgászni. Ezúttal sügerek zargatnak, zsinórban négyet is fogok, nem nagyok, de legalább van valami. Aztán megmozdul a reggel hét óta dermedten fekvő békéshalas botom rezgőspicce, nahát, csak van itt érdemi hal, egy szép dévér kerül vissza fotót követően a vízbe. (És soha, semmilyen körülmények között nem a modoros és elcsépelt „éltető elemébe…”)
Ahogy beindulnak lassacskán a halak a békéshalas felszerelésen, úgy szűnik meg mindennemű kapás a „rablózó” pickeren, összecsomagolom hát és a horgászat hátralévő részében két feederrel próbálkozom. Elég ritkás a kapás, pár dévér és egy szokásos, beeső csalit leverő szépséges vörösszárnyú keszeg a zsákmány. Aztán egyszer végre némileg erősebb az ellenállás: ritka vendég, olívaszín compó ficánkol a horgomon. Őt már megilleti a merítés tisztessége, idei első (és valószínűleg utolsó) haldokim. Nem nagy, mondjuk harmincdekás lehet, de szép hal.
A nettó mérleg: egy törpe, pár géb, három dévér, egy kisharcsa, öt sügér, egy compó, egy vörösszárnyú. Minden bosszúság ellenére (szél, Fűnyíró Ember, kevés zsákmány) ellenére nagyon jó kis pecanapot zártam, a nagy törpe és a compó miatt emlékezetes marad ez a horgászat is. El nem cserélném ezt a napot egyetlen kockatavi húszkilós rongyosszájúra sem. Csak a vadvíz!
„Lassan már ügyvédet kell vinni magammal a vízpartra”, füstölgött teljesen jogosan az egyik kommentelő valamelyik Facebook-csoportban. Tény, hogy a horgászatra Read more
Egész decemberben terveztem, hogy elnézek egy évzáró pecára kedvenc Ipoly folyómra, aztán persze mindig más dolgom akadt. Így lett az Read more
(Számomra) jelentős mérföldkőhöz érkezett a blogom, ugyanis nemrégiben elértem az ötvenezres olvasottságot. Fogalmam nincs, hogy ez sok vagy kevés, nekem Read more
A modern világban a horgászattal kapcsolatos írásbeliség nagyrészt a közösségi médiára korlátozódik. Kevesen veszik a fáradságot, hogy könyvet írjanak a Read more
2012 tavasza… lejárt a süllőtilalom, rá kéne próbálni a tüskéshátúakra, a tavaszi keszegezés varázsa májusra már elmúlt, ideje valami nemesebb Read more
Vélemény, hozzászólás?