Vadvizeink szomorú állapotáról

„A vadászat: vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás” – írta az általam mélységesen tisztelt gróf Széchenyi Zsigmond, kiváló vadászírónk; idézetének mélyebb jelentése a horgászatra is igaz. A horgászat nem egyenlő a halfogással. A valódi horgászemberek képesek magukat jól érezni a szabadban akkor is, ha a lógatás betlivel zárul – mert szeretjük a vízpartot, a faunát és a flórát, az egész tevékenységet minden velejárójával. A kulcsszó – valószínűleg – a nagybetűs TERMÉSZET. Ugyanakkor a híreket olvasgatva gyakran felmerül bennem a kérdés: van-e egyáltalán még olyan, hogy természet, létezik-e természetes víz, vízpart?

Mi, horgászok, alapesetben természetet kedvelő emberek vagyunk. Vízcsobogás, napsütés, susogó nádas, madárcsicsergés, halszag, balinrablás robaja, sátrazás, bográcsban a szabad ég alatt elkészített ínycsiklandó ételek zamata, virágillat, kék ég és zöld fű, méhek dongása, színek és illatok kavalkádja – „vadvízi horgászatok”, ugye. Legalábbis többé-kevésbé ilyennek képzeljük el a természetben, a vízparton eltöltött szabadidőnket. „Tüskevár”, „Téli berek”, Fekete István világa.

Valóban ilyen idilli a helyzet még ma is? Ahogy én látom, a képzeletünkben létező édenkert helyett a valóságban ott ülünk a szemetes, csikkekkel, műanyag szatyrokkal és sörösdobozokkal teli vízparton, az invazív, őshonos fáinkat kiszorító ártéri fák árnyékában, lógatunk a szennyezett vízben, amelyben többségében idegenhonos halfajok élnek. Elsőre mindez nyilván pesszimista hozzáállásnak tűnik, de ha valaki végigolvassa a bejegyzést, talán egyetért majd velem.

Beszélhetünk még egyáltalán „természetről”, ha horgászni indulunk?

A kérdés megválaszolásához alábbiakban megpróbálom összeszedni a XXI. században tapasztalható, javarészt mélységesen elszomorító vízparti jelenségeket. Tekintsük át vadvizeink állapotát – hosszú bejegyzés következik, mely a saját gondolataimat és véleményemet tartalmazza. Egy ideje már érlelődik bennem a mondanivalóm, ezért is ilyen terjedelmes.

Vízszennyezés

Miközben a jelen bejegyzéshez próbáltam néhány találatot összevadászni az Interneten, magam is megdöbbentem, mennyi hír szólt az elmúlt években a vizeink szennyezéséről. Csak néhány cikk címe érzékeltetésképp (ezek mind létező újságcikkek):

„Mérséklődött a Kapos szennyezettsége, visszavonták a készültséget” – a Kapos folyó szennyezése már-már közhelyes, mindenki sejtheti, honnan ered. A probléma nem új, mégsem történik érdemi előrelépés.

„Szagnaplót vezetnek az orrfacsaró bűzről a Zagyva mentén”; „Idén már nem sokan fognak a Zagyvában horgászni” – olajszennyezés, nehézfémek, minden, mi szem-szájnak ingere. „Olajos hal”, süthetném el a kötelező, pikírt poént, ha lenne kedvem viccelődni az ilyen hírek olvasásakor, de annyira azért nincs.

„Többször átlépte a Duna hőmérséklete a megengedettet”, tájékoztat a cikk, amely a Paks alatti folyamszakasz termálvizeket megidéző állapotáról számol be. „Melegebb volt a Duna egy eltitkolt mérés rejtegetett adatai szerint”, írja egy másik, a jelek szerint szókimondóbb sajtóorgánum. Az atomerő működéséhez nyilván nem értek, egyszerű állampolgárként, természetkedvelő horgászként ugyanakkor nem örülök a hasonló hírek olvasásakor.

Egészen friss hír: „A fúrt kutaknál mérgező anyagokat találtak a vízben a Velencei-tónál„, hiszen olajszivárgás történt októberben Gárdonyban. Bár a felelősök minden létező platformon tagadják, hogy a tavat elérte volna a szennyeződés – ne legyenek illúzióink… a talajvíz szinte biztos, hogy kapott belőle.

„Sajó-szennyezés: rendkívüli állapotot hirdetett a kormány” – igaz, ez Szlovákiában történt. Ettől még nem örülünk neki. „A Sajó 15 kilométeres szakaszán már kipusztította a halakat a vörös szenny”, adja hírül egy másik online lap – rettenetes.

„Még a kutatók is ledöbbentek, mennyi mikroműanyagot találtak a Bodrogban„. Most attól tekintsünk el, hogy mennyire pusztítóan szenzációhajhász a címadás… A lényeg, hogy irtózatos mennyiségű mesterséges szeméttel vannak tele vizeink.

Tiszai ciánszennyezés? Folyóinkat eltorlaszoló mennyiségű PET-palack? Folytassam még? (Sajnos, lehetne).

Ennyit a vízszennyezésről. A Balaton mondjuk tisztább lett az elmúlt évtizedekben, az is valami.

Élőhelyek eltűnése

Egy korábbi bejegyzésemben már megemlékeztem arról a mocsárról, amely gyerekkoromban még a budaörsi TESCO jelenlegi épületkomplexumának helyén terült el. Nem túl régen, talán harminc évvel ezelőtt rendszeresen lehetett tenyeres (persze már akkor is csak ezüst- és véletlenül sem arany-) kárászokat fogdosni a vadregényes lápon. Édesapámmal ide jártunk ki csalihalért a Körösök menti csukázásokat megelőzően. Mára már csak néhány kósza nádszál emlékeztet a valaha volt vizes élőhelyre. Ilyen és ehhez hasonló ex-vizeknek se szeri, se száma hazánkban.

Az egymás kölcsönös meg nem értéséből fakadóan (én legalábbis ezt gondolom) a horgászok közössége által inkább negatív kontextusban emlegetett Szendőfi Balázs halkutató és természetfilmes kiváló munkássága több ilyen vadvizet is bemutat természetfilmjeiben. Sok esetben nemzetközi jelentőségű, endemikus ritkaságok (gondolok itt elsősorban a lápi pócra) lakják az ilyen jellegű, rohamosan eltünedező vizeinket – de nem vigyázunk rájuk. Jelen bejegyzésem írásával egyszerre jelent meg Szendőfi Balázs legújabb filmje „Eltékozolt vizeink” címmel, szívből ajánlom megtekintését mindenkinek.

Az élőhelyek eltűnése a biodiverzitás egyik legnagyobb ellensége. A gazdasági növekedés szent tehenének pogány oltárán viszont minden szabadon feláldozható, írhatnám némi modoroskodó pátosszal. Ha valahova lakóparkot, vagy hipermarketet is lehetne építeni akár, azt nem fogja megakadályozni valami nyomorult, tízcentis halfaj pár tucatra tehető állományának otthonul szolgáló mocsár megléte. A jelenség globális, nem csak nálunk tapasztalható.

Folyószabályozás és az „édesvízi nagyhatalmi státusz” mítosza

A magyarországi felszíni vizek több mint 95 százaléka a határokon túlról érkezik, ízlelgessük csak ezt a mondatot. Irgalmatlanul ki vagyunk szolgáltatva a szomszédos országoknak ezen a téren, de cserébe mi sem tettünk eddig sokat a helyzet javításáért. A Duna tavaszi nagy áradása pusztít, árvízvédelemre van szükség súlyos állami pénzekért, majd leszalad az nagy víz, utána meg jön az aszály egész nyáron. Az Alföld kiszárad, a Homokhátság félsivatagosodik. A probléma fő oka az elődeink által a XIX. században haladó-jobbító szándékkal eltervezett és végrehajtott, ám katasztrofális következményekkel járó folyószabályozás, megoldása pedig szakemberek szerint pl. a holtágak újracsatlakoztatása lenne az élővíz keringésébe, illetve tározókat sem ártana építeni. Ez nyilván pénzbe kerülne (a folyókat lerabolni viszont ingyen van).

Már általános iskolában megtanuljuk, hogy az ókori egyiptomi civilizáció felemelkedésének egyik záloga a Nílus áradása, valamint a visszamaradó termékeny iszapon történő földművelés volt, ezt a tudást azonban a későbbiek folyamán a jelek szerint elfeledjük. (Pedig már az ókorban is építettek tározókat a bölcs egyiptomiak).

Fentiek ellenére makacsul tartja magát a közgondolkodásban a téves rögeszme, miszerint mi valamiféle világhírű víz-nagyhatalom lennénk. Tavaly műteni kellett a lábamat, a beavatkozást végző neves professzor beszélgetésünk során teljesen komolyan felvetette, hogy szerinte a migránsok azért akarnak hazánkba bejutni, mert nálunk micsoda édesvíz-készlet van… Először azt hittem, viccel, de nem.

Írhatnék még itt a gombaszámra szaporodó magántavak önkényes vízhasználatáról is, de ezekről kevés konkrét bizonyíték áll rendelkezésre, mindenesetre a jelenség létező. Ékes példája ennek a nagy bajban lévő Velencei-tó (pedig ez nem is magántó), ahonnan egy polgári jogi szerződésre hivatkozással időközönként leengednek némi „köz”-vizet a környező halneveldéknek, miközben a tó súlyos vízhiánnyal küszködik évek óta. Darwin-díj.

Ha már Velence: a Velencei-tó szintén díjnyertes, bravúros tönkretétele egy teljes, külön bejegyzést érdemelne, ezért itt most nem taglalom részletesebben, ám a későbbiekben lehet, hogy rászánom magam, és írok egy alaposabb cikket a témáról. Bár nem állom meg, hogy legalább egy momentumra ne hívjam fel a figyelmet itt is… Külön meg kell emlékeznem ugyanis a mindenféle horgászszövetségi elöljárók arcpirító hazugságairól, amikor is több alkalommal elsütötték online platformokon, hogy „lokális oxigénhiány miatt mintegy 300 kilónyi hal elpusztulásáról van szó”, tették mindezt akkor, amikor egy horgásztársunk épp közzétett egy videófelvételt, amelyen az látszott, hogy addigra már az Evezőspálya nádfalánál kilométerszámra döglött dévérekből álló halszőnyeg borította a vízfeneket… mindezt kiválóan lehetett látni az abnormálisan letisztult, élettelen vízben…

Invazív/idegenhonos fajok jelenléte minden vizünkben

Számos dologról hajlandó vagyok, sőt, szeretek vitatkozni, érvelni, eszmét cserélni bárkivel. A következő állításom viszont nem ilyen – kérem minden olvasómat, hogy ha bármiféle affinitást érez horgászblogom iránt, ezt az egy gondolatot fogadja el tőlem (és jegyezze meg).

Soha, semmiféle előnnyel nem járt még hosszabb távon, ha az ember egy más földrészen (élőhelyen) őshonos fajt telepített be valahova.

Igaz ez növényre, állatra, gombára. Mindenhol ökológiai katasztrófát okoztak a hasonló betelepítések, legfeljebb a katasztrófa mértéke tért el. A természet összetett rendszer. Minden összefügg mindennel, kicsit úgy, mint az (amúgy pusztítóan pátoszos) Avatar című hollywoodi filmben. Ha valahol megrángatsz egy gyökeret, az máshol, egy másik élőlénynek is bizonyosan fáj. Rengeteg példát lehetne hozni: ahogyan a behurcolt patkányok egész szigetegyüttesek madárvilágát irtották ki, ahogyan a kígyófejű halak (Channa sp.) miatt egész tórendszereket kellett államilag nullára lemérgezni Amerikában, hogy megakadályozzák az elterjedésüket…

Természetesen nálunk is tobzódnak az invazív/idegenhonos fajok. (Az egyszerűség kedvéért egy kalap alá veszem a kettőt). Törpeharcsa, fekete törpeharcsa, gébek, busák, amur, amurgéb – tovább is van, mondjam még? A helyzet annyira rossz, hogy meggyőződésem, hogy egyes vizeinken a halak összesített biomasszájának a többsége már invazív/idegenhonos halakból áll.

Pár éve kora ősszel Pali barátomnál horgásztam Tiszasason, a sekély, homokos fövenyen milliószámra összeálltak a busaivadékok, minden más hal ivadéka elöl felzabálva a táplálékot. Mi lesz így a többi halfaj ivadékaival?

A videokamerákkal ellátott hallépcsők időnként rémisztő felvételeket mutatnak a vizeinkben tobzódó busatömegről. Szerencsére egyre többen kezdenek ráállni a célzott busahorgászatra, nem is eredménytelenül. A közösségi médiában számos terítékfotó látott napvilágot, amelyeken adott esetben akár tucatnyinál több, vizeinkre káros behemót megfogását örökítette meg az ügyes horgász. Mit csinál erre a MOHOSZ? Közleményben azzal riogat, hogy valamiféle busakvóta bevezetését fontolgatja, mert nehogy már valaki jól érezze magát, miközben a vizeinkre nézve hasznos tevékenységet (értsd: busaritkítást) végez…

A hévízi kifolyó színes, trópusi halcsodáiról mindenki hallott már (innen is gratulálok akvarista hobbitársaimnak a „jópofa” ötlethez…). Az utóbbi években minden harmadik-negyedik, a jelek szerint gond nélkül áttelelő ékszerteknősre jutott egy-egy általam észlelt, őshonos mocsári teknős. Most az olyan extremitásokra ki sem térek, mint a drávai piranha, meg az óriás algaevő trópusi harcsák ijesztő felbukkanása itt-ott.

A vizeink „egészségére” nézve rendkívül káros amurokat a MOHOSZ a törvényi előírásokra fittyet hányva védelmezi (a horgászok többségével egyetemben), telepítésük felett mindenki szemet huny. Minden folyónkat, csatornánkat és tavunkat ellepi a törpeharcsa és az ezüstkárász, „de hát mi a baj vele, finom halak, legalább azt mindig lehet fogni, paprikás, sörösüveg méretű törpe…”, stb., stb. Tetszik, nem tetszik, a horgászok és a szövetség felelőssége megkerülhetetlen. Legalább a törpeharcsákat rendszeresen csapdázzák sokfelé, bár a balatoni tendencia elég riasztó. Évek óta nem horgásztam arrafelé, de a fórumokon közzétett beszámolók alapján legnagyobb tavunkban is rohamosan terjed a fekete törpeharcsa. Nem túl rózsás hírek.

A gébek magyarországi terjedése a fentiekhez képest szerintem már-már ártalmatlan, emellett érzékelhetően visszaesett az állományuk a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Kivételt jelent az amurgéb (bár ő nem is „igazi” géb), mert ennek a fajnak a példányai minduntalan új vizeken bukkannak elő, és ahol megjelennek, onnan az endemikus lápi póc előbb-utóbb eltűnik.

Nem tartozik ugyan közvetlenül a tárgyhoz, még egy dologra azért kitérnék… Bár nem elegáns dolog ennyire inkompetens szervezeteket, mint a MOHOSZ (és a többi horgászszövetség) ilyen töményen ostorozni, azért kénytelen vagyok azt is felvetni, hogy vajon miféle elvárásoknak kell megfelelni egy mai magyar horgászvizsgákon?! A Facebookon fellelhető kérdéscunami ugyanis azt bizonyítja, hogy horgásztársaink jelentős többségének alapvető hiányosságai vannak fajismeret terén. Az egy dolog, hogy a leánykoncért nem ismerik fel, vagy a küllőfajokat keverik, de amikor valaki feltesz egy képet egy domolykóról, azzal, hogy „mi ez a hal”, és szemlátomást segítő szándékkal odaböfögi valaki, hogy „dévér keszeg” (sic!), majd a következő észkombájn tromfol, hogy „vörösszárnyú”, akkor már tényleg nincs mit mondanom. Ezek az emberek hogy kapnak horgászigazolványt?!

Éghajlatváltozás, klímaváltozás

A pusztító nyári aszályok mellett kevésbé nyilvánvaló tünetként jelentkezik a hazai halfauna összetételének lassú megváltozása. A csuka (melynek angol elnevezése a beszédes „Northern pike”, vagyis „északi csuka”…) helyét, ha maradnak a megváltozóban lévő klimatikus viszonyok, átveszi a leső harcsa, amelynek sokkal kedvezőbbek az új környezeti feltételek.

Szintén egy külön bejegyzést, vagy akár egy egész tanulmányt megérne a menyhal eltűnése a magyarországi Duna középső és alsó szakaszáról. Ördögh Máté barátom precíz nyilvántartása alapján nagyságrendekkel kevesebb menyhalnak kell lennie a vizeinkben, mint akár tizenöt évvel ezelőtt, és ez elég szomorú. Bizonyítékom nincs rá, csak gyanítom, hogy a klímaváltozás a ludas itt is. Felboruló ívási szokások, kevesebb hal, északra szorulás lehet a folyamat a jövőben.

Beszélhetnénk a Hernád néhány évvel ezelőtti kiszáradásáról, a tudálékos újságírók egyre gyakoribb ajvékolásáról, miszerint „a fővárosi Dunán előbukkant az Ínség-szikla, jaj, mi lesz velünk„, a lényeg, hogy a klímaváltozáshoz kapcsolódó ijesztő jelenségek egyre sokasodnak.

„Nyári felmelegedés, sekély vizek, oxigénhiány, algaburjánzás, toxinok termelődése”. Ezt vázlatként írtam, mikor a bejegyzés körvonalazódott a fejemben, de ki sem fejtem bővebben, szerintem magáért beszél.

Indokolatlan pontymánia

Általam ismeretlen oknál fogva kis hazánkban valamiért a ponty az alapértelmezett hal. A legtöbb horgász számára a lógatás sikertelen, ha nem fog pontyot. „Jó, jó, értem, hogy fogtál két másfeles dévért meg egy kilós jászt, de ponty jött…?”

Ja, és amúgy „telepittés” mikor volt…?

Az ostoba, aranyszínű hal értelmezhetetlen, mániákus hajkurászása miatti mérhetetlen mennyiségű etetés komoly terhelést ró a vizeinkre, szerencsére sok helyen már korlátozzák az etetőanyag mennyiségét, és a minőségre vonatkozóan is születnek előírások (pl. csak szemessel lehet etetni stb). Személy szerint én sokkal jobban örülök az egészséges összetételű zsákmánynak – mondjuk, ha minden tizedik keszegfélére jut egy ponty. Vagy még annyi sem.

Nemrég láttam egy hazai versenyhorgász által készített videót, ahol annak kellett örvendezni, hogy az illető hatvanvalahány pontyot fogott valami lehangoló kockatavon egyetlen horgászat alatt, és hogy ez milyen jó. Mi van?! Az ötödiknél már erősen untam volna, micsoda egy sivár peca az, ahol percenként húzza az ember a két napja betelepített másfeles pacnikat? Ez nem horgászat.

Tavaly már csak akkor dobtam be pontyra, amikor nem evett a keszeg, és még nem lehetett süllőzni, mert még korán volt. Egészen kiváló pecáim voltak, nem hiányzott a tohonya bajszos.

Viszont, mivel a horgászok többsége mindenáron pontyot akar fogni, ez az elvárás, ezt telepítenek a szövetségek. Pedig annyi remek hal van még…. compó, széles kárász, vörösszárnyú, jász, csuka, süllő, kősüllő, a rejtélyes menyhal és garda… Megannyi érdekes, izgalmas, színes fogás. De nem, ehelyett megy a vízbe tonnaszám a buta ponty, majd szintén tonnaszám hajigáljuk utánuk a bolti etetőanyagot, bojlit, szerves szemetet. Aztán meg óbégatunk, hogy kotorjanak, mert iszap van.

Száz szónak is egy a vége, szerintem egyértelműen csökkenti a hazai vizeink biológiai sokszínűségét a ponty mértéktelen telepítése, és ezért egyedül mi, horgászok vagyunk felelősek.

Hétköznapi suttyóság

A vízparti etikett, sajnos, nem egységes mindenkire nézve. Egyrészt, ránk soha senkinek nem kell tekintettel lennie – kajakos, vízibiciklis, strandoló, kutyafürdető, vízisíző stb., mind-mind elsőbbséget élveznek. Másrészt, sok esetben sokkal súlyosabb szankciókkal néz szembe egy horgász, mint egy sima járókelő, vagy random turista (pl. vízparti parkolás, szemetelés stb.). Ugyanakkor ezen a téren is van hova fejlődnünk nekünk, horgászoknak.

Ki ne találkozott volna már ilyenekkel, mint ami az alábbi képen szerepel? És ezt nincs mire-kire fogni… ezek bizony horgászok voltak.

Megbecsülni sem merem, mennyi szemetet szórunk el a vízpartokon, hogy mennyi ólom, műcsali lehet beszakadva a hazai vizekben, hogy mennyi sitt, építési törmelék, szerves hulladék kerül a csatornákba és folyókba. Lehangoló.

Zárszó

Azon olvasóim, akik eddig eljutottak, és netán abban bíznak, hogy valamiféle pozitív felütéssel zárom gondolataimat, csalódni fognak: nincs remény. Semmilyen folyamat nem mutat a pozitív változás irányába. Időnként jön egy-egy jó hír, értelmes vagy szakértői húzás – ilyen volt például a természetes vízi halászat örvendetes betiltása, a törpeharcsák egyre szervezettebb gyérítése stb. Hosszabb távon ugyanakkor minden vektor egyetlen irányba mutat: lepusztított, sivár jövőt hagyunk unokáinkra, bármennyire is közhelyesen hangzik. Rengeteg problémáról nem is írtam bejegyzésemben, pedig meg lehetne emlékezni a folyóvízi hajózás által keltett hullámok ivadékokra gyakorolt hatásáról, meg a tilalmi idők rugalmatlanságáról, stb., stb…

Lógathatunk majd a jövőben fizetős betonkádak partjáról ordibáló suttyókat hallgatva, horgászhatunk busára, törpeharcsára meg természetesen pontyra, mert arról majd gondoskodnak a horgászszövetségek, hogy az minden körülmények között legyen. (A horgászok krumplilevese).

Élvezzük addig a természet maradékait, amíg lehet – gondolok itt az Ipolyra, a Drávára és a kevés, úgy-ahogy nyomokban természetesre emlékeztető vizünkre. Aztán öregkorunkban szomorúan nézegetjük majd a régi horgászatokon készült fényképeinket.

Fekete István Tüskevárát keresem addig is.

2025. február 05.

U.i.: hozzáteszem, a fentiek egy laikus közhorgász gondolatai, ha netán valahol szakmailag kifogásolható tévedés csúszott volna bele a fentiekbe, azért elnézést kérek.

KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉSEK

Ha október, akkor csuka

Októberi csukázás a Fűzvölgyi-csatornán

Balszerencsés nap – Költséges peca a Fűzvölgyi-csatornán

Minden idők legsúlyosabb aszálya sújtja az országot. 2022 nyarán megtanultuk, milyen az, amikor százszámra tűnnek el a kisebb tavak, holtágak; Read more

Horgászat Egyiptomban

2023 októbere óta Egyiptomban dolgozom, így már egy ideje törtem a fejem azon, hogyan tudnék rápróbálni a 120 milliós afrikai Read more

A tíz legpusztítóbb horgászközhely

A modern világban a horgászattal kapcsolatos írásbeliség nagyrészt a közösségi médiára korlátozódik. Kevesen veszik a fáradságot, hogy könyvet írjanak a Read more

Twisteres cincálás a Velencei-tavon

2012 tavasza… lejárt a süllőtilalom, rá kéne próbálni a tüskéshátúakra, a tavaszi keszegezés varázsa májusra már elmúlt, ideje valami nemesebb Read more