Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gyíkhely – Haltömegek a Duna budapesti szakaszán
A Gyíkhely. Horgászpályafutásom egyik legmeghatározóbb helyszíne, márnák, paducok, dévérkeszegek, menyhalak és még hosszasan sorolhatnám, hány halfaj élőhelye. Valaha volt legeredményesebb dunai horgászataim helyszíne…
2009 őszén Máté barátom felhívta a figyelmemet egy addig általunk nem horgászott területre. (Akkor még) budapestiként korábban jellemzően az Árpád-hídi sóderos, az óbudai visszaforgó és az óbudai kiság környékén lógattunk, az új helyről ugyanakkor hihetetlennek tetsző híreket kaptunk. Elképesztő mennyiségű és hatalmas méretű márnáról szólt a fáma; némi hezitálást követően elhatároztuk, hogy rápróbálunk. Maga a hely – határozzuk végre meg – a budafoki szakaszon helyezkedik el, az úgynevezett „Árasztó” környékén. Első alkalommal kicsit nehezen találtam meg: a Savoya-parknál található benzinkútnál kellett lekanyarodni a Duna felé, ott egy rövid, két-három percig tartó földutas zötykölődést követően érkeztünk meg a tett helyszínére.
Már az első horgászat valószínűtlen eredménnyel járt, pedig ekkor még nem sejthettük, hogy ez csak a kezdet… Ha jól emlékszem, elsőre hat vagy hét márnát fogtam, egyik sem volt kisebb másfél kilónál, emellett jópár fajtársuk csúfosan megtépett. Másnap este egyedül tértem vissza munka után, és sikerült megfognom (tizenkét további bajszossal egyetemben…) valaha volt legnagyobb márnámat a maga három kiló hetven dekájával (hozzáteszem, valószínűtlenül gyenge felszereléssel: 3.60-as TM Stradivari medium feeder, 40-es Blue Arc orsó, 20-as főzsinór…)
Hogy miért Gyíkhely? Gyuszi barátunk egyszer elcsábított az Újpesti-öbölbe, aminél ótvarabb, gusztustalanabb és prolibb pecahelyszín szerintem az egész országban nincs, legalábbis a 2010-es évek elején ez volt a helyzet. Nem akarom megbántani az ott horgászókat, biztos köztük is van normális… (Összesen három alkalommal lógattunk ott, abból egyszer meg akartak verni minket, mert Gyuszi felhívta a figyelmét az egyik ott horgászónak, hogy nem kéne három bottal próbálkoznia, mire a delikvens hangos fenyegetődzések között elkezdett csónakkal verőembereket verbuválni, mi meg inkább távoztunk. Nem biztos, hogy a horgászatnak erről kéne szólnia).
Lényeg a lényeg, pecázgattunk Gyuszival és nem nagyon fogtunk semmi értelmeset, emellett maga a placc sem tetszett, úgyhogy elkezdtem mondogatni, hogy mekkora gyík hely már ez, nincs itt semmi, menjünk legközelebb máshova. Így is lett, következő alkalommal lecsábítottam az újonnan felfedezett budafoki partszakaszra, ahol valamiért aznap nem ment a hal (később rájöttem, hogy valószínűleg a vörösiszap-katasztrófa ért el addigra a Duna itteni szakaszára). Gyuszi persze nem volt rest, elkezdte hajtogatni, hogy ez az igazi gyík hely, nem is az Újpesti-öböl. Aztán később már mindig így emlegettük a placcot – a Gyíkhely –, másoknak is így hivatkoztunk rá, aztán így maradt… baráti-haveri körben terjedt el először, majd legnagyobb megdöbbentésemre pár évvel később teljesen random ismeretlen horgásztól hallottam vissza….
A Gyíkhely. „Jössz Gyíkra?”, kérdeztem a 2010-es évek elején elég sűrűn CsG barátomat, akivel számos közös pecánk volt a vízen. Rengeteget tanultam tőle, lévén Gábor mintegy huszonhétszer jobb horgász nálam. Ő mutatta meg a kopogtatós bolós horgászmódszert is, ami átmenet a bolózás és a feederezés között, és amit aztán tovább-adaptáltam a hely követelményeinek megfelelően. Lényege, hogy a zsinór végére egy vég-feederkosarat biggyesztünk, majd közvetlen a főzsinórra kötünk egy fület, amibe egy legalább 70-80 cm hosszú előkét rögzítünk. A bolóval alsó lendítéssel bedobjuk a végszereléket, majd vagy letámasztjuk, vagy kézben tartjuk a cájgot.
Elképesztően eredményes tudott lenni ez a módszer, mert teljesen koncentrált etetést lehetett így létrehozni. Persze csak kisebb vízállásnál, mondjuk másfél-két méteres vízben működött a dolog. Borzalmas nagy jászokat, dévéreket, paducokat fogtam így, alig pár méterre a parttól. Volt, hogy tesztelésképpen mellédobtam a feedert is, amire viszont egy mozdítás nem jelentkezett, pedig egy méterre volt a boló szerelékétől. A nagyobb halaknak mondjuk néha utána kellett menni a parton, de ez belefért.
Mennyi halat fogtam ott, te jó ég. Volt, hogy egy nyári estén összefutottam a társasház gondnokával, miközben munka után horgászni indultam. Kérdezte, nem hoznék-e neki egy kis halat. Azon a pecán rettenetesen tépték a halak a csontit, pár óra múlva fapofával beállítottam úgy összesen 7-8 kilónyi hallal, hogy „tessék…”
Bő tíz év horgászatát egy bejegyzésben nem lehet szemléltetni, de próbálok a fényképek segítségével beszámolni az ottani állapotokról… Mókás volt utólag mindenféle értekezéseket olvasni arról, hogy milyen szerelék és milyen csali és etetőanyag kell ide, de valójában a 2010-es évek elején egy szem ólommal és három darab csontival hülyére fogta magát az ember, ha nem volt teljesen fogalmatlan a pecázáshoz.
A horgászat erősen vízállásfüggő ezen a szakaszon. 300 centiméteres budapesti vízállás már nagyon határeset, efelett nem lehet érdemben meghorgászni, mert ilyenkor a Duna már a meredek betonrézsű lábát nyaldossa. Sima feederezésre a 200-220 centis, kopogtatós bolózásra a 130-150 centis vízállást találtam optimálisnak.
A magam részéről elég kevés emberrel osztottam meg a Gyíkhelyet, ha fogalmazhatok így, valahogy azonban egyre többen lettünk; ha én elmondom valakinek, hogy ide kell jönni pecázni, és ő is csak egy embernek mondja el, és az is csak egy harmadiknak… elég hamar begyűrűzik a folyamat. Egy-két éven belül elég sokan lettünk, és ami még nagyobb baj, hogy hallottam, hogy már cikkek és filmek is születtek a helyszínről „celebpecások” tollaiból és kameráiból… (enyhe képzavar, de nincs kedvem átírni, jóvanazúgy’). Az egy dolog, hogy sokkal többen lettünk, mint a 2010-es évek elején, de nagyon felhígult a mezőny is – rengeteg, kockatavon szocializált, durungpontyozós cuccal felszerelt kedves horgásztársat volt alkalmam messziről elkerülni a 2010-es évek közepétől.
Számomra a Gyíkhellyel kapcsolatban a végső koporsószöget az jelentette, amikor elképedve olvastam, hogy valami sütögetős, „lazulós” helyet alakítottak ki közvetlenül afelett, ahol horgászni szoktam. De miéééééért pont itt kellett… Annyira hosszú a Duna partja, nem lehetett volna 500 méterrel lejjebb vagy feljebb?
„Új, Duna-parti lazulós, sütögetős hely – megnyílt az Árasztó Part”, „Megnyílt a város egyik legjobb Duna-parti lazulós helye”, harsogják az újságcikkek, hát nagyszerű, rendkívül boldog vagyok. A Budapesti Sporthorgászok Egyesületének tagjaként az én anyavizem a Lágymányosi-öböl volt, amit aztán egy csapásra elvettek Magyarország legrégebbi egyesületének kezeléséből. Értem én, hogy túl értékes az a vízterület… de a Gyíkhelyre ez nem igaz, és mégis, (legalábbis számomra) teljesen tönkretették ezzel a húzással.
Valahogy nincs kedvem horgászat közben párocskák üzekedéséhez asszisztálni, arról nem is szólva, hogy a nem horgász, hetven év alatti magyar férfiak vízpartra érve valami általam ismeretlen oknál fogva ellenállhatatlan kényszert éreznek a kőhajigálásra. Akkor is, ha kettő méterre horgászom. (De komolyan, tízből hét biztos elkezd követ hajigálni. Gyerekeknél ez az arány tízből tíz). Kutyásoknál dettó, biztos, hogy tizenkét méteren belül kell a faágakat behajigálni a vízbe a blökiknek. Értem én, hogy nem csak horgászok vannak a világon, de valahogy mindig mi vagyunk az utolsók a sorban. Menjünk kockatóra, ahol csak horgászok vannak? Ez lenne a megoldás? Sajnos, ez nagyon nem az én világom.
Egy szó, mint száz: viszontlátásra, Gyíkhely, emlékedet örökké őrizni fogom… Csak a vadvíz. ☹
Képek: nagyrészt saját + kedves horgászcimborák rólam készített fotói, melyekkel kapcsolatban engedélyt ugyan nem kértem, de feltételezem, hogy nem megyünk bíróságra emiatt
Vélemény, hozzászólás?